Contents tagged with hajózástörténeti_tagozat

  • Új könyvekkel köszöntjük az új esztendőt

    Tags: balogh_tamás, tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, hajózástörténeti_tagozat, Statendam, Liners, Óceánjárók, Holland_TITANIC

    konyvreklam.jpg

    Azoknak, akik különleges könyvet keresnek:

    A legnagyobb gyűjtők számos, eddig még sehol sem publikált képével illusztrálva jelenik meg júliusban egyesületünk elnöke, Dr. Balogh Tamás könyve az 1914-1918 között működött STATENDAM (II) óceánjáró, a "holland TITANIC" történetéről. A kötet részletes és fontos információkat, korabeli beszámolókat és a roncsokhoz vezetett búvárexpedíciók eredményeit tartalmazza. A Holland TITANIC c. kötet szinopszisa letölthető a következő linkre kattintva: https://drive.google.com/file/d/110E4-c9XDmmHPWnU_tNNN2aMhlbRk2ZT/view?usp=sharing. Mintaoldalak: https://drive.google.com/file/d/1GKet5JQD3-5AJu3hOIfmXvR09V8R_Li0/view?usp=sharing. A híres óceánjáró történetét az elsüllyedése óta eltelt 100 évben még soha nem dolgozták fel teljes körűen. A 160 oldal terjedelmű, 210 képpel illusztrált kötet könyvesboltokban nem kapható.

    Azok, akik érdeklődnek a kötet iránt, vásárlásukkal egyben az óceánjárók jellegrajzait bemutató, az "Óceánjárók – az óceánjáró személyszállító hajók enciklopédiája" című nagy Liner-könyv megjelenését segítik. Az enciklopédia szinopszisa letölthető a következő linkre kattintva: https://drive.google.com/file/d/18KQhzEJciewnMUAuSRycommbyboHm63C/view?usp=sharing. Mintaoldalak: https://drive.google.com/file/d/0B9si3PAOo0WPWTRzRFVDYW5OQVU/view?usp=sharing

    További információk, kapcsolat és előrendelés: [email protected].

  • A birodalom tengeri bástyái – könyvajánló

    Tags: tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, hajózástörténeti_tagozat, Bismarck, Dénesi_Ildikó, Izolde_Johannsen, Admiral_Scheer, A_birodalom_tengeri_bástyái, Graf_Spee

    Akik emlékeznek Herman Wouk „Háború és emlékezés” c. 1971/1978-as regényfolyamára (Forrongó világ, a Háború szele, Háború, Végső győzelem), amely a háborús események által a földgolyó különböző részeire sodort amerikai Henry-család tengerésztisztként és diplomataként szolgáló férfitagjainak történetét beszéli el, azokban ismerős érzéseket ébreszthet Izolde Johannsen (a magyar Dénesi Ildikó) – egyesületünk tagjának – könyvsorozata. „A birodalom tengeri bástyái” páratlan történelmi – politika-, had- és családtörténeti – háttérkutatások alapjára emeli a második világháborús német haditengerészet nyílt tengeri hadműveleteinek regényes bemutatását. A könyvek egyaránt hiteles történelmi források és lebilincselő írói alkotások. Megvalósításuk valódi ismeretterjesztés. A történtek feldolgozására sok esetben máig nem került sor az összefüggéseket feltáró jelleggel (a résztvevők az emlékirataikban számoltak be a velük történt eseményekről, de az elemző célú, szisztematikus feldolgozás jórészt elmaradt, az első világháborús német flotta hadműveleteit értékelő alapos elemzéshez hasonló kutatást a német haditengerészet a második világháború után nem végzett, csupán az 1960-as, ’70-es években kezdődött tudományos vita a kérdésről). Nem véletlen tehát, hogy az első kötet német nyelvű kiadására már egy német kiadó is jelentkezett. A sorozat harmadik kötetének megjelenése alkalmából Dr. Balogh Tamás az íróval beszélgetett:

    new-1_4.JPG

    B.T.: Mi ez a sorozat, s mi a célja?

    I.J.: "A birodalom tengeri bástyái" című történelmi regénysorozat a második világháborús Németország haditengerészetének (Kriegsmarine) bemutatása, a nagy felszíni hadihajók történetén és kapitányaik életrajzán keresztül. A munka célja pedig az, hogy új szemlélet és megközelítés segítségével közelebb hozza az Olvasóhoz a tárgyalt történelmi kort. A megközelítés újdonságát a történelmi események életrajzokba ágyazott feldolgozása jelenti, ami több szempontot érvényesítő megközelítésmódot jelent, az Olvasók számára pedig lehetőséget ad az összetettebb, árnyaltabb – a sematikus leegyszerűsítést kerülő – véleményalkotásra. Mindez szükséges, hiszen a történet a nemzetiszocialista Németországban játszódik, ezért a szereplőknek az ideológiához való viszonya különösen érzékeny kérdés (Paul Ascher fregattkapitány – a GRAF SPEE tüzérfőnöke – például az antiszemita nürnbergi törvények hatálya alá tartozott). Ebből a szempontból tehát a regényeken keresztül egy kicsit bepillanthatunk a horogkeresztes, piros-fehér-fekete egyen-tabló mögé is. Az utóbbi időben sokasodnak az ehhez hasonló kezdeményezések. A filmiparban például, hogy mást ne mondjak. A Sofie Scholl (2005), a Valkűr (2008), a Felolvasó (2009), a Könyvtolvaj (2013) c. filmeket bizonyára sokan ismerik. Ezek bizonyos szempontból mind illeszkednek ebbe a trendbe.

    B.T.: Honnan jött az ötlet?

    I.J.: Első, hajózási témájú regényem, a 2008-ban megjelent „Ronan kapitány” előmunkálatai idején csatlakoztam a TIT Hajózástörténeti Modellező és Hagyományőrző Egyesülethez (TIT HMHE), 2007-ben. Akkoriban az egyesület egyik kiemelkedő modellezője, a szemsebészként mikromodelleket építő Pék György mellett dolgoztam, az ő elbeszélései egészen más megvilágításba helyezték számomra a világháborús hadihajók történetét. Mivel az egyetemes történelemből elsősorban Európa modern kori történelme érdekel, 2015-ben létrehoztam a Kriegsmarine-kutatócsoportot, s azóta „hajózom”.

    B.T.: Milyen alapokra van szükség az ilyen kiterjedt munkához, a háttérkutatáshoz és az összegyűjtött információk értékeléséhez?

    I.J.: Bár történelmiregény-író vagyok, nem vagyok végzett történész. A munkát így számos tanácsadó, történész, tengerészkapitány (köztük egy volt NATO tiszt), hazai és külföldi hadászati- és modellező szakértők (például a TIT HMHE tagjai) – összefoglalóan: a Kriegsmarine-csoport – segíti. Ők nemcsak a forráskutatásban és -feldolgozásban, de a hajók berendezéseire, a hadműveletekre, sőt még a rendjelekre és az egyenruhákra vonatkozó szakkifejezések helyes használatában (az olykor bizony a magyarból már szinte teljesen kikopott tengerészeti szakszókincs helyreállításában) is pótolhatatlan segítséget nyújtanak.

    B.T.: A történelmi objektivitás alapkérdése a dokumentáltság mértéke vagy éppen a hiánya. Mi a helyzet e téren a – fikciós elemeket is alkalmazó – regényírásban?

    I.J.: A fennmaradt írott forrásanyag a történelmi hűség objektív korlátját jelenti. Ebből a szempontból az egykori szemtanúk ma már kordokumentumnak számító személyes visszaemlékezéseinek az objektivitása is viszonylagos (a személyes látásmódnak és a visszaemlékező rendelkezésére álló információk korlátozottságának köszönhetően). Ennek alapján elmondható: a fennmaradt források megismerhető tényanyaga, a regényekben is az elvárható történelmi hűségnek megfelelően szerepel. Minden más az írói képzelet műve. Itt tehát a fikció csak keretek közé szorítva érvényesülhet: a száraz tények és a szakmai tartalom párbeszédes formában történő átélhetővé tételéhez, egy-egy szituáció, jelenet elmélyítéséhez szükséges mértékben. Az ábrázolt karakterek jellemfejlődése, vagy éppen azok a bizonyos „regénybe illő kalandok” tehát ebben az esetben nem tartoznak az alkotói szabadság fikciós elemekkel pótolható részei közé. A történelmiregény-író munkája sokkal inkább a történészére, mint a regényíróéra hasonlít…

    B.T.: Az eddig megjelent kötetek már három hadihajó történetét feldolgozták. Hogyan folytatódik a regényfolyam?

    I.J.: A sorozat hat regényből áll, amelyek közül eddig három készült el. Az ADMIRAL GRAF SPEE (A birodalmi kalóz), a BISMARCK (Gránátok a becsületért) és az ADMIRAL SCHEER (Kalandor a tengeren) történetét a SCHARNHORST és a GNEISENAU története (A furfangos fivérek), valamint a TIRPITZ regénye (Észak magányos királya) követi majd. Az utolsó kötet pedig Erich Raeder, a haditengerészet vezetőjének életrajzi regénye lesz (A birodalom tengeri bástyái). Ő az, aki a flottánál – Wilhelm Canaris és Karl Dönitz mellett – igazán közel állt a tűzhöz, részese volt az újbóli felemelkedésnek, az elkerülhetetlen bukásnak, végigasszisztálta a napokat, éveket. A megelőző öt regény tanulságai az utolsó kötetben összegződnek.

    B.T.: Hol lehet nyomon követni a munka előrehaladását, s honnan tájékozódhatnak az érdeklődők a legfrissebb fejleményekről?

    L.J.: Minden kötetnek önálló tematikus web- és közösségi oldal készült, amelyek minden aktuális információt megosztanak a látogatókkal.

    Az eddig megjelent kötetek fülszövege és a további információk elérhetősége:

    A birodalmi kalóz: 1939. augusztus 21. Az ADMIRAL GRAF SPEE német birodalmi páncéloshajó Hans Langsdorff parancsnok vezetésével a legnagyobb titokban elhagyta a wilhelmshaveni kikötőt. Ellátó-hajója, az ALTMARK, Heinrich Dau kapitánnyal az élén már augusztus 6-án útnak indult. A két hajó fiatal, tettre kész legénysége izgatottan figyelte a hazai és a külpolitikai híreket. A két parancsnok kivételével egyikük sem sejtette, hogy mi a célja a kihajózásnak. Langsdorff és Dau parancsnoki kabinjának biztos rejtekén egy-egy lezárt, titkos boríték lapult, melyet csak a háború kitörésekor nyithattak fel… http://abirodalmikaloz.blog.hu/, https://www.facebook.com/abirodalmikaloz/

    Gránátok a becsületért: 1940 tavasza. Az ADMIRAL GRAF SPEE páncéloshajó tisztjei titkos szervezetek és segítőkész németbarát argentin családok közreműködésével egymás után hazaszöknek és újra szolgálatba állnak. Az elpusztult zászlóshajó megüresedett helyét egy alvó óriás veszi át. A BISMARCK, a Nagynémet Birodalom új büszkesége. Az épülő csatahajó az olvasó szeme láttára elevenedik meg hogy az istenek játékszereként egy eposzi küzdelem részese legyen. Günther Lütjens tengernagy, a flottaparancsnok, Ernst Lindemann sorhajókapitány, Paul Ascher fregattkapitány és báró Burkard von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy sorsa fonódik egybe, amikor a nagyszerű hadihajó elindul első útjára… http://granatokabecsuletert.blog.hu/, https://www.facebook.com/granatokabecsuletert

    Kalandor a tengeren: Az ADMIRAL SCHEER páncéloshajó legénysége új parancsnokot kapott. Csak annyit tudtak róla, hogy az Északi-tengeri Biztonsági Parancsnok vezérkari főnökeként dolgozott. Tehát inkább tudós, mint katona. Valaki hallotta, hogy már szagolt puskaport, harcolt Jütlandnál. Akkor mégsem lehet fakezű irodakukac.

    – Minden ember a tatfedélzetre!

    Nem kellett kétszer mondani. Fegyelmezett sorokban, szálfaegyenesen álltak, csak a szemük járt. Az idegen méregdrága brazil szivart szív.

    Ez igen jó jel

    – Theodor Krancke, sorhajókapitány! Az ADMIRAL SCHEER parancsnoka!

    https://www.facebook.com/kalandoratengeren/

    B.T. Végül néhány olvasói értékelés:

    „[…] érezni a szétszakadt páncéllemezek közt beszálló vízpermetet, a kordit szúrós szagát, az égett fa és műanyag nehéz füstjét […] a zárt térben robbanó gránátok okozta elképzelhetetlen káoszt és hangzavart […] a Birodalmi kalóz gyűjteményem egyik jeles darabja…” – Mihály István

    Mindenkinek ajánlom, még annak is, aki nem szereti a háborús könyveket. […] az írónő gyönyörűen leírja az emberi sorsokat, érzelmeket és a történéseket. Úgy érezzük, hogy ott vagyunk azon a hajón, az események forgatagában... Hiteles, pontos leírást ad mindenről. A történet érdekességét fokozza, hogy nem csak csupán a harcról ír, hanem belefonja a családokat is, akik otthon maradtak, akik várják vissza fiúkat, férjüket, apjukat...” – Lévai Valéria

    „A DE!book egyetlen íróhölgye elképesztően sokoldalú: miközben választott szakmájában is kitűnően teljesít, a történelmi koncepcióktól a fantasyn át az életrajzi megemlékezésekig igazán széles palettán mozog alkotóként is.” - DEBook!, irodalmi fesztivál

    További információk a szerzőről: http://izoldejohannsen.ucoz.hu/

    További információ a regények hátterét adó német tengerészeti stratégiáról (Dr. Balogh Tamás tanulmánya): http://m.blog.hu/ha/hajosnep/image/elemzes_20171104_2.pdf

    23163909_1486830584737857_1984483491_n.jpg

  • Képes beszámolók hajós eseményekről

    Tags: mate, hagyományőrző_tagozat, hajózástörténeti_tagozat, tengerészeti_világnap, tűzszerész_emlékmű, modelltalálkozó

    Az alábbiakban néhány olyan hajós vonatkozású eseményen készült képet szeretnénk a kedves érdeklődőkkel megosztani, melyeken egyesületünk tagjai is részt vettek, illetve koszorúztak:

    A felvételeket többségében Hajózástörténeti Tagozatunk vezetője és pénztárosunk, Ákos György készítette.

  • Azonosították a USS INDIANAPOLIS roncsait

    Tags: hajózástörténeti_tagozat, Cápa, Indianapolis

    2017. augusztus 18-án bukkant rá a Paul Allen milliárdos által finanszírozott expedíció kutatóhajója, a PETREL a 72 évvel ezelőtt, 1945. július 30-án elsüllyedt USS INDIANAPOLIS cirkáló roncsaira a Filippinó-tengeren 5 500 méteres mélységben.

    Az 1931 novemberében vízrebocsátott 9 db 200 mm-es ágyúval felszerelt, 190 m hosszú, 9 800 tonnás cirkáló 1936 november-december folyamán Roosevelt elnökkel a fedélzetén dél-amerikai körutat tett Rio de Janeiro, Buenos Aires és Montevideo érintésével. 1944-ben részt vett a Fülöp-szigeti csatában, majd a Tinian-sziget megszállásának előkészítésében. 1945 elején nagyjavításon esett át, március folyamán pedig Tokió bombázására vezényelték ki az Iwo Jima elleni partraszállás fedezetére. A hajó ellen a japán erők sikeres bombatámadást intéztek, amelyben 9 tengerész életét vesztette. A fedélzetet átütő és a hajótestben robbanó bomba megrongálta az üzemanyag-tartályokat és az egyik hajócsavar-tengelyt.

    A javításokat követően július 16-án az INDIANAPOLIS kifutott San Franciscóból Pearl Harbor felé, fedélzetén a világ első atombombájával – a Little Boy-jal – és a működéséhez szükséges dúsított uránnal, amely az akkor a világon fellelhető összes dúsított urán mennyiségének mintegy a felét tette ki. A hajó július 19-én ért Pearl Harborba, 26-án pedig Guamra. Az atombomba kihajózását követően a cirkáló július 28-án indult el Okinawa felé, ahol két nap múlva kellett csatlakoznia Jesse B. Oldendorf altengernagy flottájához, hogy egy hadgyakorlat keretében képezzék tovább a mintegy 1 200 főnyi újonc legénységet. Július 30-án 00:14-kor a Mochitsura Hashimoto parancsnoksága alatt hajózó I-58-as japán tengeralattjáró két torpedója találta el a cirkálót, az orrán és a hajóderékban, amely gyorsan az oldalára dőlt, s csakhamar felborult, majd a torpedótalálatokat követően 12 perccel elsüllyedt.

    kep_054_055_nyersanyag_03a.jpg

    kep_054_055_nyersanyag_010.gif

    kep_054_055_nyersanyag_011.jpg

    A fedélzeten tartózkodó 1 196 tengerészből 300-an a hajóval együtt süllyedtek el. Az amerikai haditengerészet a tragédia után három és fél napig nem tudott semmit az INDIANAPOLIS-ról, amíg 1945. augusztus 2-án 10:25-kor egy felderítő repülőgép pilótája észre nem vette a vízben úszókat, s riasztotta a közelben tartózkodó USS CECIL J. DOYLE rombolót. A mentőhajó érkezéséig pedig a hidroplán legénysége gumitutajokat, rádióadót és készleteket dobott le. Miután a pilóták észlelték, hogy a vízben lévőket cápák támadták meg, a hidroplán pilótája, Adrian Marks hadnagy a tiltó parancsot figyelmen kívül hagyva a nyílt tengeren landolt, hogy felvegye fel a cápa-támadások legnagyobb veszélyének kitett magányos úszókat. Az első kimentett férfiaktól tudta meg, hogy az INDIANAPOLIS legénységére bukkant, a hírt rádión továbbította és azonnali segítséget kért. Marks és legénysége 56 embert mentett meg, a 317 túlélő hatodát.

    A többieket az elsőnek éjjel a helyszínre érkező USS CECIL J. DOYLE romboló, majd a sorra érkező többi mentőhajó – a HELM, a MADISON, a RALPH TALBOT rombolók, valamint a DUFILHO, a BASSETT és a RINGNESS kísérőhajók – vették fel (a többi hajót a DOYLE kapitánya a biztonsági szabályokra fittyet hányva, legnagyobb teljesítményű fényszóróját az ég felé fordítva tájékoztatta a túlélők hollétéről). A hajók 321 embert mentettek ki a vízből, ám reggelre 5-en belehaltak a sérüléseikbe. Az INDIANAPOLIS elsüllyedésének 880 túlélője közül a többi 559 emberrel a kimerültség (dehidratáció és hipotermia) és a cápatámadások végeztek. Néhány tengerész öngyilkosságot követett el, másokat a társaik öltek meg – delírium és hallucinációk hatása alatt. Dokumentumfilm a hajó történetéről: https://www.youtube.com/watch?v=QeHJTp35o8s 

    A hajó elvesztésének körülményeit vizsgáló bizottság az INDIANAPOLIS parancsnokát, Charles Butler McVay-t tette felelőssé a történtekért. A legénységnek a tárgyalóteremben megjelent tagjai az ítélethirdetést követően egyhangúan a felmentését kérték, az elmarasztaló ítéletet azonban csak Nimitz tengernagy helyezte hatályon kívül 1949-ben. McVay parancsnok azonban addigra már bűnbakká vált, az emiatti sorozatos zaklatások hatására – felesége halálát követően – 1968-ban öngyilkos lett. A haditengerészet igyekezett volna eltusolni az ügyet. A cápatámadásokat első ízben a Cápa (Jaws) c. film dolgozta fel 1975-ben. Ez volt az INDIANAPOLIS-incidens első bemutatása a populáris kultúrában: https://www.youtube.com/watch?v=7TAqI6D13ms

    A roncsok valószínű pozícióját Richard Hulver, az amerikai Haditengerészet Történeti és Örökségi Parancsnokságának történésze 2016-ban megkezdett előkészítő kutatásai után sikerült meghatároznia a Paul Allen vezette expedíciónak, amely 2015-ben a japán MUSASHI csatahajó roncsait is lokalizálta, illetve a HOOD csatacirkáló harangját is felszínre hozta. A pozíció-adatok egyelőre titkosak, a roncs pedig amerikai tengerészeti hadisírnak minősül.

    Az első híradás a leletről: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1778638012161433&id=167321909959726&ref=notif¬if_t=like¬if_id=1503162881418753

    Az első fényképek a roncsról: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1779797512045483&id=167321909959726&ref=notif¬if_t=like¬if_id=1503242784768283

    Az első video a roncsról: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1780514115307156&id=167321909959726&ref=notif¬if_t=notify_me_page¬if_id=1503162866313245

    A hajóról és a roncsok megtalálásáról 2017. augusztus 23-án 16:30-17:00 óra között, a Kossuth Rádió „Közelről” c. műsorában hallgathatnak meg további részleteket egyesületünk elnöke, Dr. Balogh Tamás jóvoltából.

  • 150 éve ért véget a mexikói császártragédia

    Tags: habsburg, miksa, hajózástörténeti_tagozat, Novara

    1867. június 19-én délelőtt 10 órakor végezték ki a mexikói juaristák Ferdinánd Miksa osztrák főherceget, a cs. kir. haditengerészet volt parancsnokát, I. Miksa néven mexikói császárt. Az alábbi linkről letölthető cikkekkel rá emlékezünk. http://m.blog.hu/ha/hajosnep/image/miksa_cikkek_20170619.pdf

    A császár kivégzésének helyszíne, a mexikói Queretaró melletti harangdomb csakhamar zarándokhellyé vált. A helyet, ahol a három áldozat a kivégzőosztag elé állt, a helyiek már 1867-ben kövekkel és fából készült keresztekkel jelölték meg, majd Raphael Olvera kormányzó kezdeményezésére 1886-ban három kő sztélét emeltek a helyükön, amelyekre a kivégzettek nevét vésték (a fakereszteket ekkor a Cerro de las Campanas Múzeumba szállították).

    A három sztélé helyén végül 1900-ban, a diplomáciai kapcsolatok Mexikó és Ausztria-Magyarország közötti helyeállításának évében - és annak egyik feltételeként - felépült a Miksa-kápolna (Capilla de Maximiliano). A Ferenc József császár és király kezdeményezésére a fivére emlékére emelt eklektikus stílusú épületet Maximilian Mitzel bécsi építész tervezte és 1901. április 10-én szentelték fel.

    A kápolna megába foglalja az emlékhelyet, mégpedig úgy, hogy a három kősztélé alapja három részre osztja az oltárhoz felvezető lépcsősort. Az oltárt a Querétaroi Iparművészeti Iskola növendékei készítették, az oltáron lévő keresztet pedig annak a NOVARA fregattnak a faanyagából készítették, amelyen Miksa és hitvese, Sarolta Mexikóba utazott, s amelyen Miksa holtteste is hazatért. A kápolnát 2017 januárjában a querétaroi önkomrányzat felújíttatta.

    cerro.jpg

    A queretarói harangdomb emlékhelyének átalakulásai: 1) Az első emlékkövek és fakeresztek (1867-1886), 2) Az 1886-ban emelt kősztélék (1886-1900). 3) A kö sztélék köré vont kovácsolt vasrács (1890-1900) és 4) A Miksa-kápolna (1900-). Forrás:  http://www.mexicoenfotos.com/mobile/city.php?album=vintage&province=queretaro&city=queretaro&page=2

    cerro_02.jpg

    Forrás: http://www.sauval.com/fotos/mexico2011/que7.jpg

  • Beszámoló az "OTRANTÓ 100" - szimpóziumról

    Tags: balogh_tamás, otrantói_csata, bánsági_andor, krámli_mihály, hajózástörténeti_tagozat, zsigmond_gábor, Otrantó, otranto_szimpozium

    2017. június 15-én, csütörtökön 17:00 órai kezdettel a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Tóth Ágoston termében került sor az „Otrantó 100” c. szimpóziumra, amely felidézte és értékelte a több mint száz esztendővel ezelőtt, 1917. május 15-én lefolyt otrantói tengeri ütközet eseményeit. Az esemény megszervezéséért és lebonyolításáért köszönet a szervezőknek. A rendezvény megszervezéséért és lebonyolításáért köszönet a szervezőknek. A szimpózium előadóinak főbb megállapításait az alábbiakban foglaljuk össze.

    002_4.jpg

     

    Krámli Mihály: Az osztrák-magyar haditengerészet értékelése

    A Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatója előadásában elmondta:

    1. „Luxusflotta” volt az osztrák-magyar haditengerészet? Winston Churchill luxusflottának nevezte a német armadát, s a Monarchiáéról is gyakran hallani, hogy felesleges volt a drága és nagy csatahajók építése, hiszen szinte az egész háború alatt tétlenül vesztegeltek. A luxusflotta kifejezés azonban már a németek esetében is megkérdőjelezhető, az osztrák-magyar flotta esetében azonban kifejezetten alaptalan: a döntéshozók ugyanis csak a múlt tapasztalataiból meríthettek, s gondolkodásukat az olasz fenyegetés (az 1820/21-es nápolyi háború, az 1848/49-es velencei forradalom, az 1866-os lissai ütközet) határozta meg. A történelmi példák tanulsága pedig az volt, hogy elegendő számú, az ellenfélével azonos erejű, nagy hadihajót kell építeni. Az olasz fenyegetés 1814-től folyamatosan fennállt, az egység óta pedig Olaszország nyíltan felvállalt célja volt az irredenta, vagyis az idegen uralom alatt élő olaszok egy államban egyesítése. Ennek következtében Olaszország és Ausztria-Magyarország még akkor is egymás ellen fegyverkeztek, amikor formálisan szövetségesek voltak. Albrecht főherceg 1860-ban „kis háborút” jövendölt az Adrián, s azt javasolta, hogy egy ilyen háború eszközeit fejlesszék. Az 1880-1890 között irányadó francia stratégia, a Jeune École táplálta ezt a meggyőződést. 1890-től azonban újra előtérbe került a nehéz páncélos egységek fejlesztése. A kibontakozó navalizmus flottaversenyekhez vezetett (angol-német, dél-amerikai, olasz-osztrák-magyar, stb.). Ez az az időszak, amikor az olasz flotta régi, nagyobb fölénye szétfoszlik. A korábbi előny oka az olasz flotta kezdettől magas – az összes hadikiadás 30%-át kitevő – finanszírozása és az osztrák-magyar tengerészeti kiadások mesterségesen alacsonyan tartása volt (7-8%). Amikor ez utóbbi 20%-ra emelkedett, az olaszok nem tudták megőrizni addigi fölényüket.

    2. „Kis háború” a nagy háborúban: A háború előtt mindenki rövid ideig tartó harci cselekményekben gondolkodott, feltételezve, hogy ha nem is a falevelek lehullásáig, de még a következő aratás előtt véget ér a háború. A felek gondolkodását az offenzívakultusz jellemezte (a „döntő csata” Mahan-i elképzeléseivel összhangban). A flottákat ugyanakkor fejlesztési aszimmetria jellemezte, amennyiben elsőbbséget élvezett a nehéz egységek fejlesztése (Ausztria-Magyarországon például 1913-ban a 425 millió koronás tengerészeti költségvetésből mindössze 6 romboló épült, tengeralattjáró egy sem). Mindez a háború során égető hajóhiányhoz vezetett. A világtengereken mindenki második Traffalgarra, az Adrián pedig egy második Lissára várt. Az északi tengeri és az otrantói tengeri blokád azonban a tartalékok (élelmiszer, olaj, szén) gyors fogyatkozásához vezetett. A hagyományos olasz-osztrák-magyar szembenállást az antant tengerészeti együttműködés mintájára a francia flottával szemben létrehozott 1913. novemberi olasz-osztrák-magyar tengerészeti együttműködés feloldani látszott. A két flotta a Földközi-tenger nyugati medencéjében osztrák-magyar vezetés alatt összevontan operált volna. A megállapodás 1914. augusztus 2-ig érvényben volt, akkor azonban Olaszország bejelentette a semlegességét: a Monarchia flottája magára maradt. Cserbenhagyta Olaszország, Németország (amikor a korábban megígért Mittelmeerdivision-t a Monarchia helyett Törökországba irányította) és a Monarchia vezetése is, amely a háború előtti években a haderő legintenzívebben fejlesztett (komoly érdekérvényesítő képességgel rendelkező) részét háttérbe szorította: legnagyobb futó programjait leállították, a közös minisztertanács napirendjéről a flotta ügyeit levették. Az hadsereg főparancsnoksága (AOK) és a német szövetséges részéről ugyanakkor rendszeresen lehetetlen kívánságokat fogalmaztak meg (pl.: vonuljon az egész flotta a Dardanellákhoz, miközben Olaszország bármikor támadhat). Összességében így a világ 2. (német) és 8. (osztrák-magyar) legerősebb haditengerészete a világ 1., 3., 4., 5., 6. és 7. legerősebb flottájával került szembe, ráadásul szeparálva (felszíni erők egymás közötti átdobása szóba sem kerülhetett).

    3. Korlátozott erők bevetése, korlátozott célokért: A flottát egész története során az olaszok elleni háborúra készítették fel. Erre – és csak erre (egy Olaszország elleni háború sikeres megvívására) – volt alkalmas. Ennél azonban sokkal erősebb ellenfelekkel került szembe… 1914. augusztusára így a haditengerészet előtt egyetlen reális lehetőség marad: a saját partok védelme. Ezen túlmenően csak korlátozott célok tűzhetett ki. Az Adria védekezésre alkalmas keleti partjára támaszkodva. Így ténylegesen az Albrecht főherceg által előre jelzett „kis háború” valósult meg a tengeren. Ennek főbb céljai és hadműveletei a következők voltak:a) Handelskrieg (a kereskedelem elleni háború): Új, hatékony és veszedelmes fegyvere volt a tengeralattjáró, az Adria keleti partvidéke pedig kiválóan megfelelt a lesből való támadásra. Egyik nagy flottának sem volt olyan hajója a Földközi-tengeren, amelynek hatásos torpedóvédelemmel rendelkezett (az egyetlen kivétel a német GOEBEN volt). Az antant a saját kárán (LEON GAMBETTA, JEAN BART) tanulta meg azt, hogy nem érdemes nagy hajókat küldeni az Adriára. Így a két csatahajóflotta egymástól távol (Pola, Taranto), elszeparálva állt. 1917 novemberére azonban a tengeralattjáró-háború is kudarcot vallott (a Monarchia fő szerepe eleve arra korlátozódott, hogy a német tengeralattjárók számára bázisként szolgáljon, hiszen az osztrák-magyar tengeralattjáró-flottának sem a mérete, sem a technikai színvonala nem volt alkalmas komoly eredmények elérésére, a háborúban megsemmisült összes hajótérnek csupán a 2%-át süllyesztette el).b) Albánia megszállása, a szerb hadsereg evakuálásának megakadályozása (1915. december). (A legjelentősebb esemény Durazzo ostroma volt, ám itt a 6 modern rombolóból 2 elveszett.)c) Az otrantói zár (1916-1918). Közös pont: igen szerencsés megmenekülésről van szó osztrák-magyar részéről.

    4. Rettegés a veszteségtől: Az antant mintegy három-négyszeres fölényben volt a tengeren (különösen a könnyű egységek terén), osztrák-magyar részről pedig nem nyílt lehetőség az elvesztett egységek pótlására. Ez is a viszonylagos inaktivitás egyik magyarázata.

    5. A soknemzetiségű haditengerészet jól vizsgázott: Jobban, mint más intézmények. Az erózió csak 1917 végén kezdődött (mint mindenütt – a németeknél, az olaszoknál és a franciáknál is – ami a háborús fásultság számlájára írható). A haditengerészet a túlerő ellenére is megőrizte a saját tengerpartok feletti uralmat (ezt azonban nem adták ingyen: ez az eredmény az 1914-es, 1915-ös tengeralattjárós sikerek hatása). A viszonylagos inaktivitás oka:

    a) Az értelmesen – nem kamikaze módjára – támadható célokból nem volt túl sok: Albánia, szerb evakuálás akadályozása. Utóbbi kétségtelen kudarc.

    b) A saját kikötőktől túlságosan délre eltávolodva csak korlátozottan lehetett hadműveleteket folytatni, mert biztosra lehetett venni, hogy a visszautat az antant egységek elzárják.

    Összegzés: 1918 novemberében egy viszonylag harcképes flotta bomlott fel, amelyen azonban a teljes kifáradás jelei mutatkoztak. Az olaszok azon kijelentése, hogy a nagy olasz háborúban arattak egy nagy olasz győzelmet, így erős csúsztatás, ami még a szövetségeseiket is elképesztette.

     

    Zsigmond Gábor: Magyar tengeri hajók a világháborúban

    A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Főigazgató-helyettese, az Adriai-tenger Egyesület (https://www.facebook.com/adriaticsa/?fref=ts) elnöke, előadásában elmondta:

    1. Rövid áttekintés: A haditengerészetek hagyományosan a kereskedelmi tengerészet működésének védelmére jöttek létre. Az Ausztriától független magyar kereskedelmi tengerészet a háborúban is létezett, ám, amikor az antant blokádot vont Otrantóhoz, a kereskedelmi tengerészetet is bezárták az Adriára. A magyar kereskedelmi tengerészet fő kikötője Fiume (ma: Rijeka) volt. Osztrák párja Trieszt (ma: Trieste). Fiume az Adriára beszorult haditengerészet logisztikai központja volt: a korlátozott szárazföldi szállítási lehetőségek (rossz úthálózat, gyér vasútvonalak) mellett a hatalmas szállítási feladatot a tengeren oldották meg. Mivel Trieszt túl közel volt az olasz fronthoz, Fiume – Európa egyik legmodernebb és tízedik legforgalmasabb kikötője (Velence és Amszterdam között) – felértékelődött. Ekkor 549 hajó szerepelt a magyar hajóregiszterben (ebből 137 korszerű gőzhajó, 235 987 tonna hajótérrel). Közülük 34 a M. Kir. Adria Tengerhajózási Rt-hez tartozott, amely akkor az ország legnagyobb hajótárasága volt, s hajói a világ számos kikötőjében megfordultak. Az észak-afrikai, Kanári-szigetekre irányuló kirándulójáratok számára Angliában óceánjárókat is rendeltek: a FERENCZ JÓZSEF KIRÁLY és a FERENCZ FEDINÁND FŐHERCZEG elkészült, további három testvérük közül az elsőt azonban a háború kitörése miatt már nem lehetett átvenni, az utolsó kettő pedig el sem készült.

    2. Hadiszállítások: A háborúban a hadvezetés álláspontja szerint a hadsereg által igényelt hadiszállítási feladatokat – csakúgy, mint a világ többi hajósnemzeténél – a polgári gőzhajókkal kellett ellátni. 1911-ben egy tansegédletet állítottak össze a személyi állomány elméleti felkészítésére. A hajók igénybevételéért fizetendő bérleti díj számítási módja ugyanakkor a többi hajós nemzetnél alkalmazott számításmenetnél jóval bonyolultabb volt, s a háború után sok per alapját képezte. A háború kitörésekor a hajóállomány jelentős része külföldi kikötőben, vagy a tengeren – Európán kívül Ausztráliában, Brazíliában, az Egyesült Államokban és Holland Indiában (Jáva szigetén) – tartózkodott, hazahozataluk kockázatát a tulajdonosok jellemzően nem vállalták. Az első áldozat a BÁTHORY volt, amelyet a brit MINERVA cirkáló süllyesztett el 1914. szeptember 1-én. Polgári személyzetének tagjait hadifogolyként internálták. Több, antant országban lefoglalt hajót később Ausztria-Magyarország és Németország ellen antant lobogó alatt vetettek be (így pl. az Adria hajótársaság BÁRÓ FEJÉRVÁRY, DEÁK, DUNA, MATLEKOVICS, SZÉLL KÁLMÁN és a TIBOR nevű hajóját, az Orient LUZON és BORNEO gőzösét, a Magyar Keleti vállalat ATTILA, JÓZSEF, ÁGOST, KÁLMÁN, TÁLTOS, TURUL hajóit, utóbbi az egyik első hajója lett az önállósuló ausztrál kereskedelmi tengerészetnek). A tengerpart tagoltsága viszonylag védetté tette a szállítást (elsötétítve, konvojban).

    3. Kihívások: Azt a fajta tengeri szállítási, katonai logisztikai rendszert, amit ma ismerünk, az első világháborúban még a polgári gőzhajózás járműveinek felhasználásával építették ki. A kor járműveit a célnak megfelelően kellett átalakítani. Nem feledkezhetünk meg például a kórházhajókról, hiszen a balkáni megszálló erők katonáinak az egyik legnagyobb ellensége a malária volt. A ragályos eseteken kívül pedig ezek a hajók még évi 50-60 ezer sebesültet is szállítottak. Fiumében a klasszikus kereskedelmi forgalom elmaradt (az 1914-ben még több mint 1 000 000 tonna/év árumennyiség 1918-ra néhány 100 000 tonnára apadt, ami kizárólag Adrián belüli és nagyrészt hadiszállítási forgalmat jelentett). A hajózás fenntartását a nyilvánvaló kihívások mellett olyan váratlan kihívások is nehezítették, mint az elszabadult saját aknák, amelyek bizony a magyar hajók közül is szedték áldozataikat.

    4. Tanulságok: Sem a hadsereg a Balkánon, sem a hadiflotta az Adrián nem tudta volna biztosítani a hatékony utánpótlást. Egyedül 1916-ban 845 déli és 375 északi irányú utat teljesítettek a hadiszállítási célokra igénybe vett polgári hajók az ellenséges tengeralattjáróktól és légierőtől fenyegetve, ami évente több mint ezer utat jelent. A polgári hajózás tengerészei egyedülálló helytállásról tettek tanúbizonyságot.

     

     

    Balogh Tamás: Az otrantói csata értékelése

    A TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület (a történelmi Magyar Adria Egyesület jogutódjának) elnöke - http://hajosnep.hu/, http://lajtamonitor.hu/ - előadásában elmondta:

    1. Miért éppen Otrantó? Az első világháború alatt a hajózásra leselkedő veszélyek a Dardanellák elleni brit hadművelettel összefüggésben a sokszorosára nőttek a Földközi-tengeren a német és az osztrák-magyar tengeralattjárók miatt. A német hadvezetés az első német tengeralattjárót éppen a Gallipoli partraszállás napján, 1915. április 25-én indította útnak az Adria felé a szövetséges osztrák-magyar tengeralattjárós fegyvernem megerősítésére (a háború kitörésekor a cs. és kir. haditengerészet ugyanis csak 8 db tengeralattjáróval rendelkezett, s számukat a háborús évek alatt is csak 27-re sikerült feltornászni). Az elsőt hamarosan további tengeralattjárók követték, részben a tengeri úton (Gibraltáron és az Otrantói-szoroson át), részben alkatrészekre szedve vasúton. Részvételükkel alakult meg az olasz hadbalépésig osztrák-magyar, 1916. augusztus 28-tól pedig újra német lobogó alatt hajózó Polai Német Tengeralattjárós Félflottila (Deutsche U-Halbflottille Pola), amely az északi Polát és a déli Cattarót (ma: Kotor, Montenegró) használta bázisként. A flottilla a legteljesebb kiépítése idején egyszerre 33 (fennállásának teljes időszaka alatt pedig különböző időpontokban összesen 61) tengeralattjáróval rendelkezett (amelyből 11 veszett oda bevetés közben). Az antant hatalmak tengerentúli gyarmatokkal – Ausztráliával, Indiával, Indokinával, stb. – fenntartott szállítási útvonalai a Szuezi-csatorna és a Gibraltári-szoros között a Földközi tengeren keresztül vezettek (hiszen ez jóval rövidebb tengeri utat jelentett, mintha Afrika megkerülésével kellett volna eljuttatni a felszerelést és a csapatokat Európába). Ezért az eredetileg csak a Dardanellák elleni akcióban résztvevő hadihajók ellen kiküldött tengeralattjárók hamarosan rákaptak erre a hatalmas zsákmánnyal kecsegtető forgalomra. A tengeralattjárók Adriáról történő kifutását az antant az otrantói szorosban kiépített blokáddal (felfegyverzett halászgőzösökből álló ún.: mozgó- és egy szirárd hálórendszerből álló, ún.: rögzített zár kiépítésével) igyekezett akadályozni – lényegében eredménytelenül (az ütközetig a hálórendszernek csak alig 1 km-es próbaszakasza épült ki). A tengeralattjárók támogatására hivatkozással végrehajtott zártörő támadások azonban bevetési lehetőséget biztosítottak a flotta felszíni egységei számára. Az akciókat soha sem a vezérkar, hanem minden alkalommal a cattarói cirkálóflotta parancsnokai kezdeményezték. Érvelésük pedig szükségképpen hamis volt, hiszen 1917 áprilisa, éppen az ütközet előtti hónap volt az adriai német tengeralattjárók legeredményesebb hónapja az egész első világháború alatt.

    2. Hadicélok: Az elsődleges antant hadi cél a zár lehetséges szigorítása volt: a) A mozgó zár hatékonyságnak növelése az egységek számának gyarapítása, repülőgépek bevetése. b) A zár szélein a kereskedelmi hajózás célját szolgáló akadálymentes területeken az időszakos őrjáratok bevezetése és motoros naszádok alkalmazása a tengeralattjárók felszín alá kényszerítésére. c) A rögzített zár kiépítése, az Adria bejáratának fizikai lezárása. Az elsődleges osztrák-magyar hadi cél ehhez képest kevésbé volt konkrét: A zár ugyanis nem indokolt átfogó támadást: A szövetségeseknek az Otrantói-szorosban lévő eszközei nem voltak alkalmasak egy „abszolút zár” kialakítására. A zár inkább csak zavaró tényező volt: a tengeralattjárók a zár számos hézagán még felszíni menetben is áthaladhattak. Kellemetlenségekkel csak a halászgőzösökkel találkozó tengeralattjáróknak kellett számolnia, de ezekből sem volt elég a sikeres blokádhoz. Az osztrák-magyar és német tengeralattjárók tevékenysége jellemzően csak a javítások és semmiképp sem a zár miatt csökkent. Az elsüllyesztett ellenséges hajótér mennyiségének 1917 áprilisi rekordja ezt egyértelműen bizonyítja. A támadás ezért valószínűleg inkább lélektani célokat szolgált: Az osztrák-magyar haditengerészet az Adria korlátlan ura volt, s az „Adria gyakorlatilag osztrák beltenger”, a flotta mégis az „Adria foglyának” érezte magát, hisz’ sorsa – a legkönnyebb egységek (tengeralattjárók és rombolók) kivételével – a csaknem teljes tétlenség volt. A harckészség fenntartására valamilyen akció kellett. Azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy 1917.02.01-én hirdették meg a korlátlan tengeralattjáró-háborút. 

    3. Az ütközet lefolyása: A 14 órás ütközet 03:26-17:30 között zajlott és három szakaszból állt.Első szakaszát az albán partok előtt elterelő hadműveletet folytató CSEPEL és BALATON rombolók harca jelentette, amelyek felszámoltak egy antant kereskedelmi konvojt, s ezzel fedezték a zár ellen törő osztrák-magyar cirkálókat, helyettük magukra vonva az ellenség valonai egységeinek figyelmét.A második szakaszt az osztrák-magyar NOVARA, HELGOLAND és SAIDA cirkálók otrantói blokádot őrző felfegyverzett antant halászgőzösök elleni támadása jelentette. A cirkálók a zár felszámolását és a túlélők kimentését követően haza indultak.Ebből bontakozott ki az ütközet harmadik – befejező – szakasza, az ún.: „vesszőfutás”, amikor a Cattarói bázis felé igyekvő cirkálók szembe találták magukat a korábban a rombolóinkat üldöző, valamint a cirkálóink hazaútjának elvágására kiküldött ellenséges egységekkel.Az ütközet lefolyásának részletes leírását az alábbi linken érhetik el az érdeklődők: http://www.ng.hu/Civilizacio/2017/05/13/Otranto-1917

    4. Értékelés: Az ütközetet értékelve hat körülményt kell kiemelni:

    a) Helyesebb otrantói ütközetekről beszélni: A háború alatt a cs. és kir. hadihajók összesen 25 alkalommal futottak ki azzal a céllal, hogy az Otrantói-szorosban ellenséges hajóegységekre vadásszanak. Nem minden esetben a tengerzár hajóinak a megtámadása volt a cél. Gyakran csak felderítésre vagy a Brindisi és Valona közti hajóforgalom zavarására, támadására indultak. Az esetek többségében, – a rossz időjárás, vagy az ellenség hiánya miatt – nem került sor összecsapásra, de néhány történész úgy véli, hogy az egyszerűség kedvéért, célszerű lenne meghonosítani a szakirodalomban (az Isonzó-csaták elnevezésének mintájára) az "otrantói ütközetek" megnevezést. Szerintük ez a gyakorlat azért is szerencsés lenne, mert ha az 1917. május 15-ei nagy összecsapásról, mint harmadik otrantói ütközetről beszélnénk, egyúttal burkoltan felhívnánk a figyelmet arra, hogy nem ez volt az egyetlen összecsapás a térségben.

    b) Az ismétlődő támadásokat nem a zár hatékonysága, hanem a tettvágy motiválta. Az 1917. május 15-ei nagy támadás okait nem csak a tengerzár puszta léte motiválta, hanem a tenni akarás is, ugyanis a szoroson való áthaladás nem mindig okozott nagyobb nehézséget a tengeralattjáróknak. Még 1918 első felében is, amikor a tengerzár kiépítettségének foka sokkal magasabb volt, havi 30-40 alkalommal észleltek vagy támadtak sikertelenül tengeralattjárókat az antant egységek. Ezzel szemben, a háború alatt, a záron mindössze két német és egy osztrák-magyar tengeralattjáró süllyedt el.

    c) Az ütközet megtervezése számos egyedi elemet tartalmazott. Ezek közül a legfontosabb, hogy a harmadik otrantói ütközet az első háromdimenziós ütközet a tengeri csaták történetében, vagyis az első olyan hadművelet, amelyben a felszíni hadihajók mellett a tengeralattjárókat és a tengerészeti légierőt is bevezetették. A tengeralattjárók ekkorra már kipróbált fegyvernemnek számítottak és többször alkalmazták őket a felszíni hajókkal együtt. Repülők bevetésére azonban még nem került sor tengeri csatában (parti célok ellen már igen, egyébként jellemzően csak felderítést végeztek a felszíni hajók számára). Az ebből eredő problémák végigkísérték az ütközetet: Az osztrák-magyar repülők személyzete nagyon lelkesen – de szinte teljesen eredménytelenül – támadta az ellenséges felszíni hajókat. Izgatottságukban többször jelentették, hogy bombáikkal eltalálták a célba vett hajót, de sajnos egyetlen találatot sem értek el (olasz és francia kollégáik egyébként ugyanilyen lelkesen és ugyanilyen sikertelenül bombázták az osztrák-magyar hajókat). A repülőket tehát nem a közvetlen légitámadásokban elért eredményeik tették fontossá. Jelentőségük egészen másban rejlett: A „Csepel”-csoport és az olasz rombolók fölött köröző K153-as és K154-es tengerészeti repülőgép ugyanis a saját hajók lövedékeinek becsapódását is megfigyelte, és ennek alapján adta meg a helyesbítéseket, ami hozzájárult a „Csepel” és a „Balaton” találatainak pontosságához. Összesen hat tengerészeti repülőgép vett részt a harcban, és felderítő repüléseiken az ellenség mozgásáról szerzett ismereteik közlésével eredményesen járultak hozzá a gyorscirkálók sikeres kitöréséhez.

    d) Az ellenség erőfölénye viszonylagos: Az ütközet lefolyása bebizonyította, hogy az ellenség – hiába van létszámfölényben a szorosban és a közvetlen környezetében – lényegében nem tudja kihasználni az erőfölényét. Az antant hajók ugyanis a támadásról szóló első jelentés vételekor még több órás készültségben voltak (mindössze néhány egység volt csak félórás kifutási készültségben). Kerr ellentengernagy minderről így számolt be az Admiralitásnak: „Szövetségeseink kedélye, akik jelenleg a rombolókat és tengeralattjárókat biztosítják a zár számára, nem megfelelő védelmi feladatokra. Riadó esetén még a gyors cirkálóiknak is rendszeresen időbe telik, amíg kifutnak a tengerre.”. Ezzel szemben a tartalékra kijelölt osztrák-magyar támogató erők Horthy kérésére azonnal kifuthattak, mert az egységek gőz-, csata- és kifutásra készek voltak, tehát rögtön elindultak.

    e) Az osztrák-magyar hadihajók, miután ők okoztak súlyosabb veszteséget az ellenségnek, komolyabb veszteségek nélkül hazatértek. Kiderült, hogy bár a tüzérségi- és a létszámfölény az ellenségé, a sebességi fölény kétségkívül az osztrák-magyar egységeké, vagyis bebizonyosodott, hogy a hasonló gyors egységekkel végrehajtott zártörő támadások mindaddig sikerrel kecsegtethetnek, amíg sikerül elkerülni, hogy az ellenség a saját hajók és a támaszpontjuk közé férkőzzön. Sőt, egyértelművé vált, hogy a keskeny Adriai-tenger kínálta földrajzi feltételek között egyedül ez a fajta – a könnyű egységekkel végrehajtott gyors rajtaütésekre és nehéz egységekkel támogatott visszavonulásra épülő – tengeri hadviselés lehet sikeres. Ez a taktika később arra indította Horthyt, hogy 1918 nyarán megtervezze az addigi legnagyobb osztrák-magyar haditengerészeti vállalkozást, az úgynevezett Korfu-hadműveletet, amelynek az volt a célja, hogy az Otrantói-szorosban műveletező könnyű egységekre támadó, és őket Cattarótól elvágni igyekvő nehéz antant egységeket (a cirkálókat, páncélos cirkálókat és, ha beavatkoznak az ütközetbe a csatahajókat is) megsemmisítse.

    f) Hasonlóság Jütlanddal: Végül néhány szót arról, hogy jogos-e ezt az ütközetet „osztrák-magyar Jütland”-nak nevezni. Amennyiben a szembenálló erők nagyságát, illetve az egymásnak okozott károk mértékét nézzük, akkor igen. Ugyanez a helyzet akkor is, ha azt nézzük, hogy mennyire sikerült tartósan kihasználni az ütközet eredményeit. Hiszen a német flottához hasonlóan, az osztrák-magyar flotta is taktikai győzelmet aratott (az ellenséget elűzte, komoly károkat okozott neki, de nem tudta megsemmisíteni), az így nyert előnyt – vagyis az Otrantói-szorosban kialakított zár gyengülését – viszont nem tudta kihasználni, nem tudott hadműveleteket kezdeményezni az Adrián kívül. Pedig a harmadik otrantói ütközet után a drifterek éjszakai őrjáratait a britek egyoldalúan felfüggesztették és nem is voltak hajlandók folytatni addig, amíg az olaszoktól megfelelő ígéretet nem kaptak a védelmükre. Végül, ha az ütközet megítélését nézzük az antantnál és Ausztria-Magyarországon, akkor is kimutatható bizonyos hasonlóság Jütlanddal, hiszen – a valós veszteségektől függetlenül – mindkét fél győztesnek érezte magát. Az osztrák-magyar erőket megerősítette ebben az elsüllyesztett egységek és a foglyul ejtett tengerészek száma, az antantot pedig az a körülmény, hogy nem szenvedett megsemmisítő vereséget, maradék erői továbbra is harcképesek és bevethetők voltak.

     

    Bánsági Andor: A harmadik otrantói ütközet brit dokumentumai

    1. A forrásokról általában: Bánsági Andor, a korábbi (a TIT HMHE-vel egyesült) Cs. és Kir. Haditengerészet Egyesület egykori alapítója és elnöke, az „Első Világháború napról napra” c. facebook-oldal szerkesztője (https://www.facebook.com/ElsoVilaghaboruPortal/?fref=ts) elmondta, hogy az ütközet brit forrásai 1983-ig kiadatlanok voltak és csak az amerikai történész, Paul G. Halpern munkájának köszönhetően válhattak ismertté. A hazai szerzők addig elsődlegesen osztrák források segítségével dolgozták fel a történteket, így az ellenfél hivatalos jelentéseinek megismerése értékes új információkkal egészítette ki a történetet.

    2. A források tartalma: Az előadó ezt követően a források szövegét ismertette, amelyeket az érdeklődők egyesületünk weboldalán teljes terjedelmükben elérhetnek (http://www.kriegsmarine.hu/hk/ba00701f.html).

    3. Összegzés: Előadása végén Bánsági Andor kiemelte a következőket:

    a) A britek jellemzően izzó tettvággyal, egyszersmind megalapozatlan lelkesedéssel szemlélték az eseményeket. Egyrészt – mint hagyományosan a legnagyobb tengerésznemzet tagjai – önkéntelenül is vezető szerepet szerettek volna maguknak az Adrián és a Földközi-tengeren, másrészt nehezükre esett elviselni, hogy ténylegesen más a helyzet. Tisztjeik ugyan minden alkalommal fegyelmezetten engedélyt kértek többnyire olasz feletteseiktől az akciókra, de mindannyiszor megtiltották számukra a kifutást, érzékelhetően kárörvendő sajnálkozással vették tudomásul az olasz kezdeményezésű akciók kudarcát és azzal a meggyőződéssel, hogyha brit tengerésztiszt brit hajókkal vezette volna az akciót, akkor minden másként alakult volna. 

    b) Az összehangoltság hiánya az olasz és a francia erők együttműködését is nehezítette. Az 1904-es antant-egyezmény a francia flottát hatalmazta fel a Földközi-tenger térségének ellenőrzésére, s ehhez képest az olaszok (akik a háború előtt legalább annyira fegyverkeztek Franciaország, mint Ausztria-Magyarország ellen) váratlan átállása kissé összezavarta a viszonyokat. A vezetési problémáktól bénított szövetséges haderő így a lehetőségeihez képest csak sokkal kevésbé hatékonyan működhetett.

     

    A szimpóziumot az érdeklődők az interneten élőben követhették. Az előadások teljes terjedelmükben elérhetők a TIT HMHE facebook-oldalán:

    https://www.facebook.com/167321909959726/videos/vb.167321909959726/1692411157450786/?type=2&theater

  • Programajánló:

    Tags: balogh_tamás, otrantói_csata, bánsági_andor, hajózástörténeti_tagozat, Otrantó, otranto_szimpozium

    Egyesületünk - mint a Magyar Adria Egyesület jogutóda - részvételével 2017. június 15-én csütörtökön kerül sor az Adriai-tenger Egyesületnek a Centenáriumi Emlékbizottság támogatásával szervezett, az otrantói tengeri ütközet tudományos értékelésével foglalkozó "Otrantó 100" c. szimpóziumára, a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban.

    otranto100.jpg

    További információk az otrantói ütközetről:

    http://hajosnep.blog.hu/2017/05/15/szaz_eve_vivtak_az_otrantoi_utkozetet

    http://www.ng.hu/Civilizacio/2017/05/13/Otranto-1917

    http://www.kriegsmarine.hu/hk/ba00701f.html

    Azok kedvéért, akik nem lehetnek jelen, de érdeklődnek a szimpózium iránt, a YouTube segítségével élő egyenes adásban tesszük követhetővé az eseményeket a honlapunkon.

    Minden Kedves Érdeklődőt szeretettel várunk.

     

  • Száz éve vívták az otrantói ütközetet

    Tags: tit, balogh_tamás, tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, otrantói_csata, hajózástörténeti_tagozat, Horthy_Miklós, Novara, Otrantó

    Ma száz esztendeje került sor az osztrák-magyar cs. és kir. Haditengerészet utolsó nagy tengeri győzelmére, az otrantói ütközetre. A száz éve történt eseményekről egyesületünk elnöke, dr. Balogh Tamás számol be a National Geographic Magazin honlapján közölt cikkében (http://www.ng.hu/Civilizacio/2017/05/13/Otranto-1917), s tart előadást a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Díszudvarán 15:00 órai kezdettel tartott koszorúzást követően a TIT HMHE-ben délután 17:00 órakor Budapesten, a Stefánia út 34. szám alatt működő Honvéd Kulturális Központban. Ausztriában továbbá könyvkiadással emlékeztek meg az ütközetről: http://www.buchhandlung-stoehr.at/shop/das-seegefecht-in-der-otrantostrasse/

    utkozet_003_orhajok_a_lathataron.jpg

    Az Otranói-szorosban létesült blokád kiépítésére eredetileg azért került sor 1915-1916 folyamán, mert amikor 1915 februárjában a Földközi-tenger keleti végében megkezdődött a Dardanellák ostroma, az addig elsősorban a brit szigetek körül összpontosuló német tengeralattjáró-tevékenység súlypontja is áthelyeződött a Mediterráneumba. Több nagy német U-boot érkezett Polába a tengeren és néhány kisebb alkatrészekre szedve vasúton. Az így megerősített osztrák-magyar tengeralattjáró-flotta ellen – a Törökország elleni felvonulás biztosítására – hozták létre a zárat.

    Kezdetben csak néhány felfegyverzett halászhajó látta el a blokádszolgálatot, amelyek 20 m-es mélységben 1.000 m hosszú, érintőszarvas aknákkal megtűzdelt halászhálót húztak magukkal le-fel a szorosban, remélve, hogy beleakad egy óvatlan tengeralattjáró. Amikor a tengeralattjáró-tevékenység az év végéig sem csökkent, 18 felügyeleti zónára osztották fel a Földközi-tengert, ahol brit, francia és olasz hajók járőröztek. 1916 februárjában azonban még mindig kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a tengeralattjárók elsüllyesztette hajók száma nemhogy csökkent volna, de nőtt;a tengeralattjáró-veszély nagyobb, mint volt. Ekkor merült fel először az Otrantói-szoros fizikai lezárásának gondolata. A halászhajók tevékenységének körzetét először 15, majd 50, végül 80 mérföld széles sávban határozták meg és torpedónaszádokkal, cirkálókkal egészítették ki. A megfigyelés pontosságát Korfuról, Valonából és Otrantóból felszálló repülőgépekkel tökéletesítették. 1917. áprilisában pedig megkezdték az Otrantó városától a Korfuhoz közeli Fano-szigetig húzódó 66 km hosszú szilárd hálórendszer kiépítését. A rendszer 2.200 m hosszú elemei 50 m mélyre nyúltak a tenger felszíne alá. A hálók felső pereme 10 m-rel volt a vízszint alatt. Az egész rendszert több mint 400 bója és 100 horgony rögzítette. A blokádot (a hadihajókkal történő őrzést) tehát felváltotta a tengerzár (a szoros fizikai lezárása). A rendszert csak nagy türelemmel és kitartással lehetett kijátszani. Az átjutni próbáló tengeralattjárók sohasem tudhatták, mikor éri őket támadás. Mindez a bevetésről érkező, elcsigázott legénység számára annyira megnehezítette a hazatérést, hogy 1917. május 15-én a cs. és kir. hadvezetőség a zár áttörésére adott utasítást.

    Az akcióra a három legmodernebb hajót, a NOVARA, a HELGOLAND és a SADA gyorscirkálókat szemelték ki. Őket a CSEPEL és a BALATON rombolók, valamint 5 tengerészeti repülő és 2 tengeralattjáró támogatta. A hadművelet megtervezésével és irányításával Horthy Miklós sorhajókapitányt bízták meg. A cirkálók feladata a szorosban a zárt őrző hajók megsemmisítése, a rombolóké pedig az albán partok előtti elterelő hadműveletekkel az ellenség figyelmének elterelése volt. A tengerészeti repülők az ellenséges hadihajók felderítését és bombázását végezték, a tengeralattjárók pedig az antant hadihajók várható útvonalán álltak lesben. Ezzel az otrantói ütközet volt az első háromdimenziós (légi-tengeri-tengeralatti) ütközet a történelemben. A hajnali 03:26-tól délután 17:30-ig tartó hadműveletek teljes sikerrel zárultak (az antant 83 halottjával, 14 elsüllyedt és 5 megrongált hajójával a Monarchia 15 halottja állt szemben), a cs. és kir. Haditengerészet nem vesztett hajót, bár a NOVARA a kondenzátorát ért találat miatt mozgásképtelenné vált, a SAIDA orrát pedig átlőtték. A támadást vezető nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitányt, aki az ütközetben 5 gránátszilánktól súlyosan megsebesült a fején, ennek ellenére tovább irányította a köteléket, a legnagyobb osztrák-magyar hadvezérekkel,m sőt magával Tegetthoff-fal együtt emlegették. Az osztrák-magyar hadihajók, miután ők okoztak nagyobb veszteséget az ellenségnek, komolyabb veszteség nélkül hazatértek. Kiderült, hogy – bár a tüzérségi és létszámfölény az ellenségé – a sebességi fölény kétségkívül az osztrák-magyar egységeké, vagyis bebizonyosodott, hogy a hasonló gyors egységekkel végrehajtott zártörő támadások sikerrel kecsegtetnek mindaddig, amíg sikerül elkerülni, hogy az ellenség a saját hajók és a támaszpontjuk közé férkőzzön. Sőt, egyértelművé vált, hogy a keskeny Adrián egyedül ez a fajta – könnyű egységekkel végrehajtott, gyors rajtaütésekre és nehéz egységekkel támogatott visszavonulásra épülő – tengeri hadviselés lehet sikeres. Ez a taktika később arra indította Horthyt, hogy 1918 nyarán megtervezze az addigi legnagyobb osztrák-magyar haditengerészeti vállalkozást, az ún. Korfu-hadműveletet, aminek az volt a célja, hogy az otrantói szorosban műveletező könnyű egységeinkre támadó és őket Cattarótól elvágni igyekvő nehéz antant egységeket megsemmisítse.

    utkozetterkep.jpg

    Seregszemle / statsiztika:

    Osztrák-magyar:

    Típus

    Név

    Vízre- bocsátás éve

    Vízkiszorítás (max)

    Hossz (m)

    Sebesség (csomó)

    Személy- zet (fő)

    Tüzérség (cm)

    Torpedók (cm)

    Cirkáló

    Novara

    1913

    4010

    124

    27

    320

    9 x 10/50

    6 x 53,3

    Cirkáló

    Helgoland

    1912

    4010

    124

    27

    320

    9 x 10/50

    6 x 53,3

    Cirkáló

    Saida

    1912

    4010

    124

    27

    320

    9 x 10/50

    6 x 53,3

    Romboló

    Balaton

    1912

    1050

    83,5

    32

    99

    2 x 10/50 6 x 7/45

    4 x 45

    Romboló

    Csepel

    1912

    1050

    83,5

    32

    99

    2 x 10/50 6 x 7/45

    4 x 45

     

    Angol:

    Típus

    Név

    Vízre- bocsátás éve

    Vízkiszorítás (max)

    Hossz (m)

    Sebesség (csomó)

    Személy- zet (fő)

    Tüzérség (cm)

    Torpedók (cm)

    Cirkáló

    Dartmouth

    1911

    5250

    131

    25

    376

    8 x 15

    2 x 53,3

    Cirkáló

    Bristol

    1910

    4800

    131

    25

    376

    2 x 15 10 x 10

    2 x 45

     

    Olasz:

    Típus

    Név

    Vízre- bocsátás éve

    Vízkiszorítás (max)

    Hossz (m)

    Sebesség (csomó)

    Személy- zet (fő)

    Tüzérség (cm)

    Torpedók (cm)

    Cirkáló

    Marsala

    1912

    3600

    131

    28

    297

    6 x 12 6 x 7

    2 x 45

    Romboló

    Aquila

    1916

    1556

    94

    35

    120

    3 x 15 4 x 7,6

    4 x 45

    Romboló

    Mirabello

    1915

    1521

    101

    35

    120

    1 x 15 7 x 10

    4 x 45

    Romboló

    Racchia

    1915

    1521

    101

    35

    120

    1 x 15 7 x 10

    4 x 45

    Romboló

    Acerbi

    1916

    810

    72

    33

    100

    6 x 15

    4 x 45

    Romboló

    Schiaffino

    1915

    700

    73

    30

    90

    1 x 12 4 x 7,6

    4 x 45

    Romboló

    Pilo

    1915

    700

    73

    30

    90

    1 x 12 4 x 7,6

    4 x 45

    Romboló

    Mosto

    1915

    700

    73

    30

    90

    1 x 12 4 x 7,6

    4 x 45

    Romboló

    Indomito

    1912

    670

    73

    35

    90

    1 x 12 4 x 7,6

    4 x 45

    Romboló

    Inpavido

    1913

    670

    73

    35

    90

    1 x 12 4 x 7,6

    4 x 45

    Romboló

    Insidioso

    1913

    670

    73

    35

    90

    1 x 12 4 x 7,6

    4 x 45

    Romboló

    Borea

    1902

    370

    54

    30

    45

    5 x 5,7

    4 x 45

     

    Francia:

    Típus

    Név

    Vízre- bocsátás éve

    Vízkiszorítás (max)

    Hossz (m)

    Sebesség (csomó)

    Személy- zet (fő)

    Tüzérség (cm)

    Torpedók (cm)

    Romboló

    Cimiterre

    1911

    894

    78

    31

    376

    2 x 10 4 x 6

    4 x 45

    Romboló

    Bisson

    1912

    800

    83

    31

    90

    2 x 10

    2 x 45

    Romboló

    Riviére

    1912

    800

    78

    32

    83

    2 x 10 4 x 6

    2 x 45

     

    Eredmények:

    Az ellenség vesztesége:Elsüllyedt a „Borea” és a „Boutefeu” romboló, a „Carruccio” és „Verita” gőzös.Megsérült a „Darthmouth” úgy, hogy hosszabb időre harcképtelenné vált.Elsüllyedt 12 őrhajó, további 10 pedig teljesen használhatatlanná vált.

    Emberveszteség:Összesen 83-an estek el, 72 tengerészt foglyul ejtettek. A „Csepel” és a „Balaton” által a szorosban megtámadott négy hajón 184 fő tartózkodott, a túlélők 162-en voltak. A „Borea” legénységéből 2 fő elesett, 9 eltűnt, 48 pedig megsebesült.

    Saját veszteség: Hajó nem süllyedt el.A „Novara” megsérült ugyan, de nyolc nap múlva kijavítva újra harcképessé vált, a többi pedig az elszenvedett találatok ellenére el sem veszítette harcképességét, összesen 10 löveg vált használhatatlanná.Harc közben elesett egy ember a „Helgolandon”, egy a „Saidán”, 13 pedig a „Novarán”, közöttük volt Szuborits Róbert korvettkapitány. A sebesültek száma 31 volt.

    Főbb megállapítások:

    1) A háború alatt a cs. és kir. hadihajók összesen 25 alkalommal futottak ki azzal a céllal, hogy az Otrantói-szorosban ellenséges hajóegységekre vadásszanak. Nem minden esetben a tengerzár hajóinak a megtámadása volt a cél. Gyakran csak felderítésre vagy a Brindisi és Valona közti hajóforgalom zavarására, támadására indultak. Az esetek többségében, – a rossz időjárás, vagy az ellenség hiánya miatt – nem került sor összecsapásra, de néhány történész úgy véli, hogy az egyszerűség kedvéért, célszerű lenne meghonosítani a szakirodalomban (az Isonzó-csaták elnevezésének mintájára) az első, második, harmadik és negyedik otrantói ütközet megnevezést. Szerintük ez a gyakorlat azért is szerencsés lenne, mert ha az 1917. május 15-ei nagy összecsapásról, mint harmadik otrantói ütközetről beszélnénk, egyúttal burkoltan felhívnánk a figyelmet arra, hogy nem ez volt az egyetlen összecsapás a térségben.

    E terminológia szerint a következő időpontokban és résztvevőkkel zajlottak az otrantói ütközetek:

    • Első otrantói ütközet: 1915. december 29. A „Helgoland” cirkáló és a „Tátra”, „Balaton”, „Csepel”, „Lika”, „Triglav” rombolók megtámadták Durazzó kikötőjét, majd a visszavonulás során harcba bocsátkoztak a Brindisiből kifutott brit „Darthmouth” és „Weymouth” cirkálókkal, az olasz „Quarto” és „Nino Bixio” cirkálókkal, valamint négy olasz és öt francia rombolóval.
    • Második otrantói ütközet: 1916. december 22-23. A „Scharfschütze”, „Reka”, „Dinara”, „Velebit” rombolók megtámadták az otrantói ütközettengerzárat, majd harcba bocsátkoztak a közelben haladó „Casque”, „Protet”, „Commandant Riviére”, „Commandant Bory”, „Dehorter” és „Boutefeu” francia rombolókkal.
    • Harmadik otrantói ütközet: 1917. május 15. A „Novara”, „Saida”, „Helgoland” cirkálók és a „Balaton” és „Csepel” rombolók megtámadták az otrantói zárat, majd összecsaptak a brit „Darthmouth”, „Bristol” és az olasz „Aquila”, „Marsala” cirkálókkal, valamint számos ellenséges rombolóval.
    • Negyedik otrantói ütközet: 1918. április 22-23. A „Csepel”, „Uzsok”, „Dukla”, „Lika” (II), „Triglav” (II) rombolók a Valona és Brindisi között közlekedő hajókaravánokra vadászva harcba bocsátkoztak az otrantói zárat védő brit „Jackal” és „Hornet” rombolókkal.

    2) Az 1917. május 15-ei nagy támadás okait nem csak a tengerzár puszta léte motiválta, hanem a tenni akarás is, ugyanis a szoroson való áthaladás nem mindig okozott nagyobb nehézséget a tengeralattjáróknak. Még 1918 első felében is, amikor a tengerzár kiépítettségének foka sokkal magasabb volt, havi 30-40 alkalommal észleltek vagy támadtak sikertelenül tengeralattjárókat az antant egységek. Ezzel szemben, a háború alatt, a záron mindössze két német és egy osztrák-magyar tengeralattjáró süllyedt el.

    3) Az ütközet megtervezése számos egyedi elemet tartalmazott. Ezek közül a legfontosabb, hogy a harmadik otrantói ütközet az első háromdimenziós ütközet a tengeri csaták történetében, vagyis az első olyan hadművelet, amelyben a felszíni hadihajók mellett a tengeralattjárókat és a tengerészeti légierőt is bevezetették. A tengeralattjárók ekkorra már kipróbált fegyvernemnek számítottak és többször alkalmazták őket a felszíni hajókkal együtt. Repülők bevetésére azonban még nem került sor tengeri csatában (parti célok ellen már igen, egyébként jellemzően csak felderítést végeztek a felszíni hajók számára). Az ebből eredő problémák végigkísérték az ütközetet: Az osztrák-magyar repülők személyzete nagyon lelkesen – de szinte teljesen eredménytelenül – támadta az ellenséges felszíni hajókat. Izgatottságukban többször jelentették, hogy bombáikkal eltalálták a célba vett hajót, de sajnos egyetlen találatot sem értek el (olasz és francia kollégáik egyébként ugyanilyen lelkesen és ugyanilyen sikertelenül bombázták az osztrák-magyar hajókat). A repülőket tehát nem a közvetlen légitámadásokban elért eredményeik tették fontossá. Jelentőségük egészen másban rejlett: A „Csepel”-csoport és az olasz rombolók fölött köröző K153-as és K154-es tengerészeti repülőgép ugyanis a saját hajók lövedékeinek becsapódását is megfigyelte, és ennek alapján adta meg a helyesbítéseket, ami hozzájárult a „Csepel” és a „Balaton” találatainak pontosságához. Összesen hat tengerészeti repülőgép vett részt a harcban, és felderítő repüléseiken az ellenség mozgásáról szerzett ismereteik közlésével eredményesen járultak hozzá a gyorscirkálók sikeres kitöréséhez.

    4) Az ütközet lefolyása bebizonyította, hogy az ellenség – hiába van létszámfölényben a szorosban és a közvetlen környezetében – lényegében nem tudja kihasználni az erőfölényét. Az antant hajók ugyanis a támadásról szóló első jelentés vételekor még több órás készültségben voltak (mindössze néhány egység volt csak félórás kifutási készültségben). Kerr ellentengernagy minderről így számolt be az Admiralitásnak: „Szövetségeseink kedélye, akik jelenleg a rombolókat és tengeralattjárókat biztosítják a zár számára, nem megfelelő védelmi feladatokra. Riadó esetén még a gyors cirkálóiknak is rendszeresen időbe telik, amíg kifutnak a tengerre.”. Ezzel szemben a tartalékra kijelölt osztrák-magyar támogató erők Horthy kérésére azonnal kifuthattak, mert az egységek gőz-, csata- és kifutásra készek voltak, tehát rögtön elindultak.

    5) Az osztrák-magyar hadihajók, miután ők okoztak súlyosabb veszteséget az ellenségnek, komolyabb veszteségek nélkül hazatértek. Kiderült, hogy bár a tüzérségi- és a létszámfölény az ellenségé, a sebességi fölény kétségkívül az osztrák-magyar egységeké, vagyis bebizonyosodott, hogy a hasonló gyors egységekkel végrehajtott zártörő támadások mindaddig sikerrel kecsegtethetnek, amíg sikerül elkerülni, hogy az ellenség a saját hajók és a támaszpontjuk közé férkőzzön. Sőt, egyértelművé vált, hogy a keskeny Adriai-tenger kínálta földrajzi feltételek között egyedül ez a fajta – a könnyű egységekkel végrehajtott gyors rajtaütésekre és nehéz egységekkel támogatott visszavonulásra épülő – tengeri hadviselés lehet sikeres. Ez a taktika később arra indította Horthyt, hogy 1918 nyarán megtervezze az addigi legnagyobb osztrák-magyar haditengerészeti vállalkozást, az úgynevezett Korfu-hadműveletet, amelynek az volt a célja, hogy az Otrantói-szorosban műveletező könnyű egységekre támadó, és őket Cattarótól elvágni igyekvő nehéz antant egységeket (a cirkálókat, páncélos cirkálókat és, ha beavatkoznak az ütközetbe a csatahajókat is) megsemmisítse.

    6) Végül néhány szót arról, hogy jogos-e ezt az ütközetet „osztrák-magyar Jütland”-nak nevezni. Amennyiben a szembenálló erők nagyságát, illetve az egymásnak okozott károk mértékét nézzük, akkor igen. Ugyanez a helyzet akkor is, ha azt nézzük, hogy mennyire sikerült tartósan kihasználni az ütközet eredményeit. Hiszen a német flottához hasonlóan, az osztrák-magyar flotta is taktikai győzelmet aratott (az ellenséget elűzte, komoly károkat okozott neki, de nem tudta megsemmisíteni), az így nyert előnyt – vagyis az Otrantói-szorosban kialakított zár gyengülését – viszont nem tudta kihasználni, nem tudott hadműveleteket kezdeményezni az Adrián kívül. Pedig a harmadik otrantói ütközet után a drifterek éjszakai őrjáratait a britek egyoldalúan felfüggesztették és nem is voltak hajlandók folytatni addig, amíg az olaszoktól megfelelő ígéretet nem kaptak a védelmükre. Végül, ha az ütközet megítélését nézzük az antantnál és Ausztria-Magyarországon, akkor is kimutatható bizonyos hasonlóság Jütlanddal, hiszen – a valós veszteségektől függetlenül – mindkét fél győztesnek érezte magát. Az osztrák-magyar erőket megerősítette ebben az elsüllyesztett egységek és a foglyul ejtett tengerészek száma, az antantot pedig az a körülmény, hogy nem szenvedett megsemmisítő vereséget, maradék erői továbbra is harcképesek és bevethetők voltak.

    Dr. Balogh Tamás

    További információk:

    http://www.kriegsmarine.hu/hk/ba00604f.html

    http://www.kriegsmarine.hu/hk/ba00701f.html

    http://www.kriegsmarine.hu/hk/ba00801f.html

    http://wk1.staatsarchiv.at/seekrieg/die-seeschlacht-in-der-otrantostrasse/

  • Tárlatvezetés a KOSSUTH gőzösön

    Tags: tit, balogh_tamás, tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, hajózástörténeti_tagozat, Kossuth_gőzhajó, Kossuth_múzeumhajó, Budapest100, Euróra_Csoport

    A BUDAPEST100 programsorozat keretében az idén 150 éves fővárosi rakpartok műemlékeivel ismerkedhetnek az érdeklődők. A rendezvényhez kapcsolódóan a hétvégén megtekinthető a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum gyűjteményébe tartozó - a múzeum külső kiállítóhelyeként működő - 104 esztendős KOSSUTH oldallapátkerekes gőzhajó, amelynek fedélzetén az üzemeltető Európa Cégcsoport felkérésére egyesületünk tagjai tartanak tárlatvezetést az érdeklődőknek.

    A rendhagyó esemény alkalmával a parancsnoki hídtól a gépházig bejárható a teljes hajómatuzsálem, s a látogatók a hajón bemutatott navigációs eszközök és technikák segítségével a magyar dunai gőzhajózás hőskorának történetébe is bepillantást nyerhetnek.

    kossuth_104.jpg

    A tárlatvezetésekre 2017. április 22-én és 23-án kerül sor, naponta 09:00 és 15:00 óra között félórás időközönként indított csoportok számára. A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött. A regisztrációt a http://hajosrendezvenykozpont.hu/bp100/ honlapon látható elérhetőségeken kell megtenni. A tárlatvezetést egyesületünk részéről biztosítja: Dr. Balogh Tamás elnök, aki 2013-ban önálló kötetben dolgozta fel a hajó történetét (kivonata a következő linken elérhető: http://hajosnep.hu/Media/Default/hu-HU/aktualis/2013/a-kossuth-muzeumhajo-tortenete.pdf), valamint Bauer József nyugalmazott hosszújáratú tengerészkapitány és Székely László hagyományőrző sorhajóhadnagy, egyesületünk hagyományőrző tagozatának vezetője.

    Minden érdeklődőt szeretettel várunk.