Contents tagged with tit_hmhe

• Száz éve született Farkas Vincze hajóskapitány

  Tags: tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, zebegényi_hajózási_múzeum, farkas_vince, TIT, Farkas_Judit

  2019. január 11., péntek 14:37:25

  Ma száz esztendeje született Farkas Vincze hajóskapitány, múzeumalapító, hajómodell-építő, akinek zebegényi múzeumában járva hajózást kedvelők generációi ismerhették és ismerhetik meg a hajózás történetét egy csodálatos, izgalmas közegben. A centenáriumra a kapitány lánya, Farkas Judith, egyesületünk tagja, a Zebegényi Hajózási Múzeum jelenlegi igazgatója visszaemlékezésének megosztásával emlékezünk.

  1919. január 11-én, ma 100 éve született Farkas Vincze a Torontál vármegyei Nagybecskereken (most Zrenjanin), aki egész életében tudta a küldetését. 8 és fél évesen - a saját mozijukban Kiskundorozsmán – látott egy hajós kalandfilmet és ennek hatására elhatározta, hogy hajózni fog és kapitány lesz. A katonaiskolai évek alatt is (elemi és gimnázium) szüntelen tudatossággal tanulmányozta a hajózást és az iskolában a kapcsolódó tantárgyakat erősítette. A családban sok szó esett az I. világháborúról, mert még nagyon közel volt a hatása. Ezért úgy gondolta az ifjú Vincze, hogy akkor válik igazi férfivá, ha elszegődig az Idegenlégióba. A gimn. 3. évében az egyik barátjával összepakoltak és elindultak a zöldhatáron át a kaland felé, de a hatóságok visszahozták és a gimnáziumból kicsapták őket. Így az ifjú titán a Szegedi Reálgimnáziumban érettségizett. Folyamatosan a tudását és az erejét építette. Rengeteg hajózási jegyzetet készített, könyvekkel vette körül magát és több ifjúsági aranyérmet is szerzett atlétikából. Jutalomból az 1936-os Berlini Olimpián, Szegedtől 5 km-en át vihette a lángot. Úgy gondolta, ha kapitány akar lenni, ő kell legyen a legokosabb és a legerősebb. 1939-től sorkatonai szolgálatot teljesített, ahonnan zászlósként szerelt le, majd hadihajós képzést kapott és hadnagyi rangot szerzett. 1941-től kereskedelmi hajókon is szolgált, de a gránátos képzés után behívták a Szent László hadosztályba és Helembánál védték a határvonalat. Az orosz túlerővel szemben nem tudták tartani magukat, így 1944 Karácsonyán hadifogságba estek. Három év kaukázusi hadifogságot túlélve, 1947-ben hazajött, ahol egy teljesen más rendszerben találta magát, mint, amiből elment. Ez az időutazás azt jelentette számára, hogy a lehetőségek beszűkültek. Így az első adandó alkalmat kihasználva 1948-ban sikeres kapitányi vizsgát tett a folyamhajózásnál és megkezdte a vontatóhajózás kihívásainak teljesítését. Kiváló szakemberként nagyon hamar parancsnok lett. Még ekkor sem feledte gyermekkori álmát és így a tengerésztanulmányokat is beiktatta az életébe. Hitt abban, hogy hamarosan sok változás lesz és ő is tengerészkapitány lehet. Közben megnősült és két gyermeke született, egy fiú és egy leány, akiknek a hajózás kapcsán módosabb életet tudott biztosítani. Ez sem tartott túl sokáig, mert jöttek az újabb politikai viharok, az 1956 utáni meghurcolás, elbocsátás és leszegényedés. A szárazföldre vetett kapitány a zsíros kenyeres időszakban és a fűtetlen lakásban megfogadta, hogy talpra állítja a családját és valami maradandót is kovácsol ebből a helyzetből. Kézügyességének köszönhetően faragványaival (szobrok, hajó makettek) kereste a léthez szükséges mindennapi betevőt. Közben hajózási relikviákat gyűjtögetett, majd 24 évi kitartó munkával és fanatikus hittel, eléggé rögös útón-módon 1984-ben megnyitotta Magyarország első hajózási magánmúzeumát. A fantasztikus sikert és a kiállítási anyag gyarapodását 2007-ig élvezte. Azután küldetését bevégezve. mérhetetlenül elfáradva, de elégedetten 88 évesen más vizekre evezett. Ő VOLT AZ ÉDESAPÁM, akinek az utolsó mondatait soha nem fedem: „Úgy érzem adtam az emberiségnek valamit, letettem az alapokat ahhoz, hogy szeretett hazámnak később lehessen egy országos és világszintű hajózási múzeuma. A tudás, a hit és a cselekvés olyan fegyver, ami biztosan előbbre viszi az embert. Ha eszerint teszed a dolgodat te is, akkor megvalósíthatod, amire nekem már nem volt időm .” „Aquila non captat muscas."

  

  Fent: A kapitány a negyvenes években, leányával Zebegényben és egyik legnagyszerűbb alkotása, a FRIEDRICH WILHELM zu PFERDE porosz fregatt modellje (Farkas Judith gyűjteménye).

  További információk a Zebegényi Hajózási Múzeumról és a múzeum programjairól egyesületünk honlapján:

  https://hajosnep.blog.hu/2012/07/12/dr_lengyel_arpad_hagyateka_zebegenyben

  https://hajosnep.hu/Cimkek/zebeg%C3%A9nyi_haj%C3%B3z%C3%A1si_m%C3%BAzeum

• Úszó paloták - a nemi hajók története

  Tags: balogh_tamás, tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, hajózástörténeti_tagozat, római_hajózás, Caligula, TIT, Izolde_Johannsen, Nemi_hajók, Hajózó_rómaiak

  2019. január 3., csütörtök 16:43:33

  Új esztendő, új könyvkiadási projekt. Minden kedves érdeklődő figyelmébe ajánljuk a magyar nyelvű tengerészeti regények legnagyobb hazai írónője és az egyik legtermékenyebb hazai hajózástörténeti szakíró közös munkáját, amely a Gaius Iulius Caesar Augustus Germanicus, vagyis Caligula császársága idején (Kr.u. 39-41. között) épült római úszó paloták, a Nemi-tó hajóinak történetével ismerteti meg az olvasókat.

  Az izgalmas és fordulatos történelmi regény nem marad adós a hiteles hajózástörténeti részletekkel sem: a hajókra vonatkozó információk "első kézből" származnak, amennyiben a roncsokat feltáró régészek vezetője, Guido Ucelli harmincas évekből származó közlésein alapulnak. Ezek az információk most, első ízben e könyv lapjain válnak hozzáférhetővé magyar nyelven.

  A kötet történelmi tényanyagának összegyűjtéséhez azonban ezen túlmenően az ókori hajóépítésre és üzemeltetésre vonatkozó legfrissebb kutatások eredményeit - egyebek között például a pireuszi kikötőben, a víz alatt fekvő ókori Zea hajóépítő telepének búvárrégészeti feltárásakor, 2016-ban - napvilágra került ismereteket is felhasználták a szerzők.

  A Nemi-tó vizére tervezett, kétezer éven át fennmaradt, végül a második világháborúban elpusztult ókori római rendezvényhajók páratlan jelentőségét jól jelzi, hogy a svéd VASA és az angol MARY ROSE kiemeléséig ezek a hajók voltak az egyetlen fennmaradt és konzervált történelmi fahajók (az osebergi viking hajóleletet nem számítva, amely azonban sokkal kisebb és ténylegesen sosem úszott, szertartási hajó volt).

  Ma, amikor a Torre del Greco Hajógyár a hatalmas hajók egyikének újjáépítését tervezi, s, amikor Nemi polgármestere bejelentette, hogy nagy valószínűséggel a tóban rejtőznek két további hajó roncsai, különösen aktuális ez a munka.

  A készülő kötetet szeretettel ajánlják az Érdeklődők figyelmébe a szerzők, a TIT Hajózástörténeti, Modellező- és Hagyományőrző Egyesület tagjai, Izolde Johannsen (Dénesi Ildikó) és Dr. Balogh Tamás.

  Egyesületünknek az ókori Róma és a tengerészet viszonyát bemutató tevékenységéről a "Hajózó rómaiak" c. kampányunkat bemutató blogbejegyzésekben találhatnak további információkat.

  

• Új haditengerészeti témájú történelmi regény

  Tags: tit, tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, hajózástörténeti_tagozat, Hermione, Lafayette, Dénesi_Ildikó, Izolde_Johannsen, lHermione

  2018. november 29., csütörtök 9:38:33

  Egyesületünk tagja, Izolde Johansen (Dénesi Ildikó) a második világháborús német haditengerészet akcióit bemutató történelmi regényfolyama után idén újabb haditengerészeti tárgyú történelmi regénnyel jelentkezett.

  A francia forradalom korszakának haditengerészeti eseményeit regényes formában feldolgozó újabb sorozat első, Lafayette márkiról szóló,  "Megölni a királyt" c. kötete 2018. november 29-én jelent meg.

  A kötet fülszövege:

  XVI. Lajos francia király tilalma ellenére Los Pasajes kikötőjében már indulásra készen ringatózik a La Victoire nevű brigg. Fedélzetén álnéven több mint egy tucat fiatal, becsvágytól fűtött francia nemes rejtőzik fegyverekkel, szolgákkal - köztük Gilbert La Fayette, korának egyik legvagyonosabb katonatisztje. Az angolokat tiszta szívből gyűlölő, alig tizenkilenc éves márki a rejtélyes Jasonnel, a titkos tervet rejtegető mesterlövésszel Amerikába készül. Az elfogásukra küldött katonai osztag már úton van, hogy megakadályozza a példátlan küldetést. Eközben az óceán túlpartján függetlenségi háború dúl Anglia és a fellázadt gyarmatok között... - Izolde Johansen tengeri kalandokkal átszőtt történelmi regénye egyedülállóan, a franciák szemszögéből mutatja be az amerikai függetlenségi háborút, majd La Fayette márki politikai életútját a királya és a nemesség ellen fordult francia nép borzalmakkal teli, forradalmi éveiben.

  A szerző munkáját Veperdi András és Kopócs János szaklektorként segítette. A borítót Kertai Zalán tervezte. A kötet elkészültét a TIT HMHE tagjai szakanyagokkal támogatták.

  Gratulálunk az írónőnek, a kötetet pedig - amely a Libri könyvesbolt-hálózatában kapható - szeretettel ajánljuk az érdeklődők figyelmébe.

  

• Tűzhalál a tengeren

  Tags: balogh_tamás, tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, hajózástörténeti_tagozat, első_világháború_centenáriuma, TIT, Báró_Kemény

  2018. november 19., hétfő 3:27:56

  1914-ben az első világháború kitörésekor aknára futott és elsüllyedt az s.s. BARON GAUTSCH utasszállító gőzhajó, amely a háború kitörésének hírére Adria-parti nyaralásukat megszakító polgárokkal, tisztviselőkkel, kereskedőkkel telve igyekezett Trieszt felé. A szerencsétlenségnek több mint 200 áldozata volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia számára ez volt a háború első polgári vesztesége. S, ha erre az eseményre, mint a háborús veszteségek nyitányára tekintünk, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a hajóveszteséget sem, amely a háború végén, az s.s. BÁRÓ KEMÉNY gőzhajó fedélzetén következett be 1918. november 22-én. A tragédia centenáriumához közeledve cikkünk ennek az eseménynek állít emléket.

   

  I. A történelmi háttér:

  1915. október 3-án – a Gallipoli elleni támadás sikertelensége miatt Törökországból kivont – brit és francia alakulatok érkeznek a semleges Görögországhoz tartozó Szalonikibe. A görög kormány eredménytelenül tiltakozik a partraszállás ellen. Decemberre a báró kövessházi Kövess Hermann vezette XIX. osztrák-magyar hadsereg a bolgár erőkkel együttműködve elfoglalja a Balkánt, az osztrák-magyar és bolgár szárazföldi csapatok balkáni előrenyomulása eléri a semleges Görögország északi határát. Nagy-Britannia ekkor a dél-Albániában állomásozó olasz és brit erők kivonását javasolja, ám Olaszország – az osztrák-magyar flotta elleni Otrantói blokád fenntarthatósága érdekében – ragaszkodik a Valona körüli balkáni hídfőhöz.

  1916. október 2-án az antant Saranda elfoglalásával kiszélesíti a valonai hídfőt Dél-Albániában. A valonai hídfő tehát megmaradt, s ez fontos következménnyel jár: Még 1916 augusztusában történt, hogy a bolgár 1. hadsereg Kastoria felől Koila felé irányuló támadást indított a görögországi Makedóniában az Osztrovszki-tó nyugati partján stabilizálódott szaloniki fronton Lerintől (ma: Floriana) 60 km-re délkeletre. Az 1916 elején az előrenyomuló osztrák-magyar csapatok elől hátrálva Albánián keresztül a Balkánról evakuált szerb hadsereg 120 000 katonája által tartott frontszakasz kitartott, s az antant erők 1916. szeptember 12-én ellentámadásba mentek át. December 11-ig tartó ellen-offenzívájuk eredményeként elfoglalták Monasztírt (ma: Bitola, Macedónia). Az október 2-án megerősített dél-albániai olasz erők a monasztíri offenzívával összehangoltan november 10-én megkezdték az előrenyomulást, s a szaloniki és a dél-albániai antant front november 19-én az Ohridi-tónál egyetlen, az Adriától az Égei-tengerig tartó folyamatos makedón fronttá egyesült.

  1918. október 2-án – a bolgár front összeomlása és Bulgária egyoldalú fegyverszüneti kérelme miatt – Ausztria-Magyarország megkezdi Albánia tengeri úton történő kiürítését (a télen eleve nehezen járható, ellenséges területen keresztül vezető szárazföldi útvonalak miatt az osztrák-magyar haditengerészet támogatásával, hadiszolgálatra igénybe vett kereskedelmi hajók segítségével). A kiürítést az antant hajóegységek Durazzó (Albánia fő kikötője) bombázásával igyekeznek megakadályozni, ám a császári és királyi haditengerészet fedezete alatt a kiürítés folyamatosan zajlik.

  1918. október 4-én az Ohridi-tó körül állomásozó mintegy 3 000 magyar és néhány osztrák katona is megkapja a visszavonulási parancsot. Cattaró, a Monarchia déli hadikikötője irányba vonulnak vissza gyalogosan.

  1918. november 3-án a Monarchia aláírja a fegyverszüneti egyezményt Padovában.

  1918. november 5-én a francia hadsereg és flotta egységei (a francia KABYLE romboló) megérkeznek Cattaróba. Az antant egységek még aznap megkezdik a kikötő aknamentesítését. November 8-án hozzájárulnak ahhoz, hogy az egykori osztrák-magyar hadihajók a Monarchia délszláv népeinek küldötteiből alakult Délszláv Nemzeti Tanács által kijelölt jugoszláv őrizet alatt maradjanak, feltéve, ha fedélzetükön tartózkodó legénység létszáma nem elég a hajók irányításához.

   

  II. A tragédia:

  1918. november 22-én Az Ohridi-tó mellől visszarendelt 3 000 fős magyar haderő 2 500 tagja az albán és montenegrói hegyeken át vezető gyalogmenet után megérkezik a Cattarói-öbölbe, ahol a fiumei székhelyű M. Kir. Adria Tengerhajózási Részvénytársaság BÁRÓ KEMÉNY (II) gőzhajója horgonyoz, a párizsi illetőségű francia Louis Jacques Atger parancsnoksága alatt. A kapitány feladata a balkáni frontról visszatérő alakulatok repatriálása, ezért felveszi a katonákat, s elindul velük Spalato (ma: Split) érintésével Fiume (ma: Rijeka) felé.

  A hajó fedélzetén iszonyatos a zsúfoltság (elvégre ömlesztettáru- és nem személyszállító hajóról van szó). Sok katonának, csak a fedélzet alatt, a hombárokban jut hely, ahol fa- és fürészáru-rakományt, szenet, illetve a szárazföldi hadseregek álltainak ellátásához szükséges szalmát tárolnak. Azok, akiknek csak a fűtetlen és részben a vízszint alatt lévő (tehát kívülről még a tenger által is hűtött) sötét rakterekben jutott hely, a szalmára heverednek és tűzrakással igyekeznek védekezni a november végi éjszaka dermesztő hidege ellen.

  Almissa (ma: Omis) közelében tűz üt ki a raktérben. A tűz pontos oka nem tisztázott, mindenesetre a gyúlékony anyagokkal (fával, szalmával és széngázokkal) teli zárt térben gyorsan elterjedtek a lángok. Atger kapitány, Boinotz főgépész, Kumbatovic mérnök és Culjak kadét siet a raktérbe zárt emberek kiszabadítására és a sérültek segítségére. A rakteret fedő deszkázat azonban addigra már belülről átégett, így, amikor rálépnek, beszakad alattuk, s a lángoló mélységbe zuhannak. A hajó irányítás nélkül marad.

  

  A maradék legénység ekkor a leggyorsabban igyekszik elérni a közeli Spalato kikötőjét, ahol a Szent Péter móló mellé kötnek ki a hajóval, amelyen még mindig tombol a tűz. Az életben maradottak itt elhagyják a hajót, amelyen a helyi tűzoltóság igyekszik megfékezni a lángokat. A helyi lapok beszámolói szerint a tűz akkora, hogy estig sem sikerül eloltani az erejüket megfeszítve dolgozó tűzoltócsapatoknak. Amikor végül kihunynak a lángok, senki sem akad, aki behatolhatna a kiégett rakterekbe, a mérgező füst miatt, a füst sűrű függönyén áttekintve azonban olykor feltűnnek az odalent szénné égett emberek holttestei, akik hiába igyekeztek menteni az életüket.

  Az izzás csak november 23-án szűnik meg. Ekkor lehet először felmérni a veszteség mértékét. A 4 tengerész holttestét másnap a Szent Antal templomban ravatalozták fel, s a Sustipan temetőben helyezték örök nyugalomra. A francia trikolórral letakart koporsóikat 2 francia tengerész vitte, s a város lakossága kísérte. A Zvojnimir gyermekkórus az „Ethernal father” kezdetű tengerész himnuszt énekelte, az osztrák-magyar várost megszállva tartó szerb hadsereg alakulatai pedig három díszsortüzet lőttek. A tűzvészben elpusztult magyar katonák maradványait ugyanitt helyezték el. Mivel lehetetlen volt az azonosításuk, a raktérből kiemelt tetemeket egyetlen közös sírba temették. Eközben – mintegy végzetszerűen – erős déli szél támadt, amely eltépte a BÁRÓ KEMÉNY köteleit, amelyek a parthoz kötötték. A hajó személyzet nélkül állt, s elkezdett kisodródni a kikötőből. Egy közelben álló kikötői vontatónak sikerült megállítania még azelőtt, hogy baj történhetett volna.

   

  III. A hajó:

  A BÁRÓ KEMÉNY (II) a társaság 1898-ban elsüllyedt azonos nevű áruszállító hajójának pótlására 1899-ben épült az angliai Middlebrough-ban. Hossza 97,5 m, szélessége 12,9 m, térfogata 2 710 tonna volt és ömlesztett árut szállított az adriai- és a földközi-tengeri, illetve Európa atlanti kikötői között. 1922-ben eladták, új tulajdonosa az olasz Volosca Hajózási Vállalat lett, amely a MAMELInévre keresztelte. 1925-ben az olasz Lloyd vette meg, amely RECIFE néven üzemeltette. 1947-ben hadikárpótlásként brazil tulajdonba került, ott is bontották szét 1949-ben.

   

  IV. Források:

  http://www.lokalpatrioti-rijeka.com/forum/viewtopic.php?p=98297

  http://www.klub-susacana.hr/revija/clanak.asp?Num=101-102&C=15

  http://www.hajoregiszter.hu/hajoadatlap/baro_kemeny_2_/1239

  http://www.hajoregiszter.hu/katalogus/tengeri_gozhajok;C,II./baro_kemeny_1_tipusu_egycsavaros_tengeri_aruszallito_gozhajo/1391

  A történtekről egyesületünk elnöke interjút adott Kovács Olivér számára, aki a Műemlékem.hu oldalon közölt cikkében használta fel azt a fenti információkkal egyetemben.

• Történelmi hajók hétvégéje a fővárosban

  Tags: lajta, zoltán_gőzös_közhasznú_alapítvány, tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, lajta_monitor_múzeumhajó, lajtamonitor_hu, Kossuth_gőzhajó, Kossuth_múzeumhajó, TIT, Euróra_Csoport, Széchenyi_gőzhajó, Kulturális_örökség_napjai

  2018. szeptember 11., kedd 12:44:02

  Egyesületünk tagjai a Kulturális Örökség Napjain, 2018.09.15-16-án, 10:00 és 17:00 óra között három hajózástörténeti helyszínen várják az érdeklődőket. A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött (regisztrálni a következő címen lehet: http://lajtahajo.hu/oroksegnapok/).

  A "Kulturális Örökség Napjai" programsorozatot első ízben 1984-ben Franciaországban rendezték meg azzal a céllal, hogy egy hétvégén ingyenesen, szakszerű tárlatvezetés mellett váljanak hozzáférhetővé az egyébként a nagyközönség elől elzárt kiemelkedő jelentőségű és széles érdeklődésre számot tartó műemlék épületek, ipari műemlékek.

  
  

  Az évente megrendezésre kerülő rendezvényre Magyarországon 2018-ban szeptember 15-16-án (szombaton és vasárnap) kerül sor. A kulturális örökség eme ünnepnapjának megünnepléséből - amelyhez a történelmi hajók fenntartásában is részt vállaló Európa Cégcsoport és a Zoltán Gőzös Alapítvány is csatlakozott - egyesületünk is kiveszi a részét, hiszen tagjaink szakértő tárlatvezetéssel várják az érdeklődőket az ország fennmaradt történelmi hajói, a LAJTA Monitor Múzeumajó, a KOSSUTH Múzeumhajó és a SZÉCHENYI gőzös (az ország utolsó működőképes állapotban fennmaradt fennmaradt lapátkerekes gőzhajója) fedélzetén.

  A főpróbát 2017-ben, a főváros száz éves kulturális örökségét bemutató programsorozaton tartottuk, s akkor meggyőződhettünk róla, hogy nagyon sokakat érdekelnek Magyarország hajózási emlékei. Ennek az érdeklődésnek a kielégítésére azóta az egyedülállóan érdekes témákban tematikus túrákat szervező Beyond Budapest vállalkozással közösen a hajózástörténeti örökséget bemutató sétát szerveztünk, amely azóta is állandó érdeklődés mellet fut.

  Az ebben a munkában szerzett tapasztalatainkra építve minden érdeklődőt szeretettel várunk!

  

• 170 éves a magyar honvéd folyami hadihajózás

  Tags: tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, MH_1_Honvéd_Tűzszerész_és_Hadihajós_Ezred

  2018. július 25., szerda 17:09:01

  2018. július 25-én köszöntötte 170. születésnapját a magyar honvéd folyami hadihajózás. Ebből az alkalomból megnyílt egyesületünknek a MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezredével, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeummal, valamint a Zebegényi Hajózási Múzeummal közösen szervezett kiállítása.

  

  1. ábra: A kiállítás plakátja (Dr. Balogh Tamás munkája)

  A születésnap alkalmából az alakulat hadikikötőjének otthont adó Újpest önkormányzatának épületében tartott ünnepélyes állománygyűlésen Szilágyi Zsolt Lajos alezredes úr, a MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred parancsnoka felolvasta dr. Benkő Tibor honvédelmi miniszter és Korom Ferenc altábornagy, a Honvéd Vezérkar főnökének levelét.Kovács Vilmos, ezredes úr - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka - pedig röviden áttekintette a fegyvernem hazai történetét a középkortól napjainkig, kiemelve, hogy a száz éve vívott első világháború idején az osztrák-magyar haderő keretében létező dunai hadihajós alakulat egész Európa legerősebb ilyen alakulata volt, majd Babits Mihály "Örökkék ég a felhők fölött" c. művéből idézve emlékeztetett rá, hogy miként a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet, úgy a folyami hadihajós alakulat is nélkülözhetetlen része a Magyar Honvédségnek, s csak fennmaradva biztosíthatja a haderő képességeinek teljességét.

  A rendezvényen jelen volt Mihócza Zoltán vezérőrnagy, az Összhaderőnemi Parancsnokság megbízott parancsnoka is, aki a hadihajózásnak a 'Zrínyi 2026' haderő-fejlesztési program keretében történő fejlesztési lehetőségeiről is beszélt, kiemelve azt a tényt, hogy az európai NATO-tagállamok közül egyedül Magyarország rendelkezik olyan hadihajós képességgel, amely az egész felső-Duna térségében bevethető.

  A megjelent főtisztek és tisztek ezután elismeréseket adtak át az alakulat tagjainak, köztük Hocza Istvánnak, egyesületünk titikárának, és az alakulattal együttműködő civileknek, köztük Füzesi József tagtársunknak, aki egyben partnerünk, a Magyar Tengerészek Egyesülete tagja is, valamint Dr. Balogh Tamásnak, egyesületünk elnökének.

  

  2. ábra: A honvédelmi miniszter egyesületünk elnökének szóló elismerése.

   

  

  3. ábra: Hocza István, egyesületünk titkárának elismerése, 

   

  Az ünnepségen Pallós Emil elszavalta Sajó Sándor, "Magyarnak lenni" c. költeményét, a rendezvény végén pedig Gulyás József - a csepeli Weiss Manfréd Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium Iskolai Diáksportköre Csepel Középiskolai Modellező Szakosztályának vezetője - a 170. évfordulóra emlékeztető képet adományozott az alakulatnak.

  

  4. ábra: A csepeli hajómodellezők ajándéka

   

  További képek és információk az eseményről:

  https://honvedelem.hu/cikk/111572_170_eves_a_magyar_honved_hadihajozas

   

• Száz éve süllyedt el a SZENT ISTVÁN csatahajó

  Tags: tit, szent_istván_csatahajó, balogh_tamás, tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, hagyományőrző_tagozat, hajózástörténeti_tagozat, hajómodellező_tagozat

  2018. június 10., vasárnap 10:37:44

  „A hatalmas hajókolosszusra s az ahhoz fűzött reménységeinkre reájuk borult az Adria sötét víztömege, mindent magába zárt a tenger hullámsírja. Nekünk nem maradt egyéb a gyásznál, a mélységes fájdalomnál, mellyel nagy veszteségünket elsiratjuk, s a kegyeletes emlékezésnél, melyet szívünkbe zárunk.” – írta elődszervezetünk, a Magyar Adria Egyesület’Tenger’ c. folyóirata 1918. évi VI-VII. számában. Az elődök nyomában járva száz év múltán most mi emlékezünk az 1918. június 10-én hajnalban történtekre.

  

  

  1. ábra: A 'Tenger' c. folyóirat tudósításának első bekezdése

   

  A csatahajó a legnagyobb kaliberű tüzérséggel (30,5-46 cm) és a legvastagabb páncélzattal (20-40 cm) ellátott 30 000-60 000 tonna vízkiszorítású hadihajó. A különböző alakzatú kötelékekben felvonuló csatahajók feladata a tengeri csaták eldöntése, az ellenséges flottaerő megsemmisítése és az ellenséges partvidék katonai létesítményeinek lerombolása volt. Szén-, majd olajtüzelésű kazánjaik és nagy teljesítményű gőzturbinás hajtóműveik révén elérhető nagy sebességük (12-22 csomó, azaz 22-41 km/h) nagy távolságokra bevethetővé tette őket, így azokat – a repülőgép-hordozók és a rakéták megjelenéséig – a flotta fő csapásmérő erőinek tekintették. A többi hadihajótípus eredetileg alárendelt szerepet játszott: a csatahajót segítették feladata végrehajtásában.

  A csatahajók a XVIII. századi, fából készült vitorlás sorhajókból fejlődtek ki. A XIX. század végére már számtalan méretben és formában készültek, egyvalami azonban közös volt mindegyikben: a hadiflották legnagyobb és legerősebb egységei, igazi „úszó várak” voltak. Különböző kísérleti típusok után 1905-ben Nagy-Britanniában született meg a modern csatahajó, a Sir John Fisher admirális által tervezett Dreadnought (ejtsd: drednót, jelentése: „Ne félj semmitől” – régies angol kifejezés az admirális jelmondatából: „Fear God, dread nought!”, vagyis „Féld Istent, és ne félj semmitől!”). A hajót már nem a régi, korszerűtlen dugattyús gőzgépek, hanem gőzturbina hajtotta előre, fedélzetén pedig 5 db páncélozott forgó lövegtoronyban párosával állították fel a 30,5 cm-es páncéltörő ágyúkat. A forgó ágyútornyok – mint megannyi önállóan harcoló kis erőd a hajó fedélzetén – a hajó haladási irányától függetlenül (tehát akár menekülés közben is) folyamatosan tűz alatt tarthatta az ellenfelet. A tornyokat és a hajó oldalát többszörösen edzett, hengerelt acéllemezekből álló – helyenként akár 40 cm vastagságú – páncél borította. A hajótest belsejét pedig egymástól vízmentesen elzárható rekeszekre osztották. A Dreadnought ezekkel az újdonságokkal új típust teremtett és meghatározó szerepet játszott a hadihajók fejlődésében. Felépítését követően rövidesen valamennyi tengeri nagyhatalom dreadnought-ok gyártásába kezdett.

  

  2. ábra: A világháborút megelőző flottaverseny (jobbra). William Schultz karikatúráján (balra) pedig a brit és a német tengerészet látható: "Hogyan is nyújthatnának kezet egymásnak?"

   

  Az Osztrák-Magyar Monarchia 1908-ban kezdett hozzá első, tisztán dreadnought-okból álló hajóhad-osztályának felépítéséhez. Az új osztályba négy egység – a Viribus Unitis (1911. 06. 24.), a Tegetthoff (1912. 03. 11.), a Prinz Eugen (1912. 11. 30.) és az utolsóként vízrebocsátott Szent István (1914. 01. 18.) tartozott, amelyek ugyanazon tervek alapján épültek fel, tehát egymás testvérhajóinak számítottak. Az első hajót Ferenc József császár és király jelmondata után Viribus Unitis-nak nevezték (régi latin kifejezés, jelentése: „Egyesült erővel” – utalás a soknemzetiségű Monarchia népeket egyesítő funkciójára), a típus mégis a második egység, az 1866-os lissai ütközet osztrák tengerész hőséről elnevezett Tegetthoff után kapta a nevét. A hajók tervezésével a kor leghíresebb osztrák-magyar hajóépítő mérnökeit, a cseh származású Siegfried Poppert és Theodor Novotnyt, valamint a magyar Scharbert Gyulát és Schlesinger Károlyt bízták meg, akik világviszonylatban is új és mintaadó konstrukciót alkottak. 

  A dreadnought-ok tervezésében az 1910-es évektől kezdve az egyik legfontosabb szempont az ágyútornyok célszerű elhelyezése volt. A forgó tornyokat úgy kellett felállítani, hogy a fő lőirányokba – előre, oldalra és hátra – a lehető legkedvezőbb kilövéssel rendelkezzenek. Az osztrák-magyar tervezők ezt úgy érték el, hogy a lövegtornyokat a hajófedélzet középvonalára állították egymás után egy sorba, de két szintre, vagyis a magasabban elhelyezett lövegtornyok ágyúi akadálytalanul ellőhettek az alacsonyabban elhelyezett tornyok felett. Ráadásul a tornyokból elegendő volt kevesebbet alkalmazni, mint más nemzetek dreadnought-jai esetében, hiszen az osztrák-magyar mérnökök – a történelemben első ízben – a Tegetthoff-osztály hajóinak mindegyik lövegtornyába 3-3 ágyút építettek. Leleményességüknek köszönhetően így a nehéz páncélzatú, súlyos – a hajó súlyát növelő és ezzel a sebességét korlátozó – lövegtornyokból 4 db is elég volt ahhoz, hogy a hajók ugyanolyan tűzerővel rendelkezzenek, mint a többi flotta hasonló hajói. Valójában az osztrák-magyar hajók még erősebbek is voltak, mint a legtöbb rivális dreadnought, hiszen az 1910-es években még az 5 lövegtornyos 10 ágyús konstrukció volt a legelterjedtebb. Így a Popper-Novotny-Scharbert-Schlesinger tervezőgárda egy „világszabadalom”, az úgynevezett hármas (vagy tripla csövű) ágyútorony első megalkotójává vált (az ötletgazda azonban két olasz haditengerész mérnök volt, Vittorio Cuniberti, a csupa nagyágyús csatahajó - "all big-gun battleship" - és Edoardo Masdea, a háromcsövű lövegtorony koncepciójának megalkotója, akiknek javaslatait követve készült a Dante Alighieri olasz csatahajó, amely azonban annyira lassan épült, hogy a Viribus Unitis megelőzte, így az osztrák-magyar hadihajó lett a világ első hármas lövegtornyokkal felfegyverzett csatahajója).

  

  3. ábra: A Tegetthoff-osztály tervezése során az ideális lövegelrendezést keresték (balra). Az 1909 márciusi 4 lövegtornyos 8 löveges előtervek helyébe hamarosan 5-6 lövegtornyos 10-12 löveges koncepciók léptek, végül 1909 április 27-én megszületett a végleges, 4 lövegtornyos, 12 löveges terv. Közben látványtervek is készültek. Az Osztrák Flottaegylet képeslapok kibocsátásából befolyt jövedelemmel is támogatta az építkezést. A képeslapokon a VI-os (jobb oldalon felülről a negyedik) és a VIII-as (jobb oldalon felülről az ötödik) előtervet is ábrázolták (balra). A nehéz háromlábú - tripod - fémárbocokat végül elhagyták.

   

  A leleményért azonban nagy árat kellett fizetni: A Monarchia tengerészeti költségvetése gyorsan nőtt, ám azt teljes egészében új hadihajók építésére fordították. A gyártó, de még inkább a javító-kapacitás fejlesztése elmaradt. Így a legnagyobb dokk is csak legfeljebb 20 000 tonna térfogatú hajótestet tudott befogadni. Ez pedig azt jelentette, hogy a mérnökök kezdettől fogva jelentős méretkorláttal szembesültek: az általuk tervezett hajó nem lehetett nagyobb 20 000 tonnásnál. Az összes fegyvert, gépet és páncélt egy ekkora hajótesten kellett biztonságosan elhelyezni. Ez pedig kivételesen nehéz feladatnak bizonyult, amit csak nagy nehézségek és kompromisszumok árán sikerült megoldani: a hajók (annak érdekében, hogy bármelyik másik flotta dreadnoughtjaival szemben sikerrel helyt állhassanak) a méretükhöz képest erősen túlfegyverzettek lettek, a felső fedélzeten felhalmozott fegyverzet és páncélzat súlya hátrányosan befolyásolta a stabilitást. A hajók a maximális sebességgel végrehajtott fordulás közben annyira megdőltek, hogy a kormánylapátjuk legnagyobb kitérését korlátozni kellett (a legnagyobb kormánykitérést csak alacsony sebesség mellett engedélyezték). A víz alatti (pl.: torpedó-) robbanásoknak ellenállni hivatott hosszanti páncélozott válaszfalat pedig a hajótest külső oldalfalához csak túlságosan közel - az ideális 4,5 méterhez képest alig 2,5 méternyire - tudták beépíteni (a 20 000 tonnás felső határ miatt nem építhettek nagyobb hajótestet, így viszont nem maradt több hely).

  A Tegetthoff-osztályú hajók felépítése közvetlen hatást gyakorolt a hazai ipar fejlesztésére is, hiszen – a német gyártmányú horgony, horgonylánc és a hajócsavarok kivételével – minden alkatrész és gép, valamint a felszereléshez szükséges hadianyag osztrák-magyar üzemekben készült. A hajótest elkészítése 21 000 000 koronába került, a fegyverzet és a páncélzat – tehát a teljesen felszerelt hajó – további 60 000 000 koronát igényelt. És ez csak egyetlen csatahajó ára! A Monarchia számára alapvető érdek volt, hogy ezt a pénzt belföldön költsék el. A hajótesteket a trieszti hajógyárban készítették (Stabilimento Technico Triestino - STT), az ágyúkat az Emil von Škoda alapította pilseni fegyvergyárban gyártották (Waffenfabrik der Škodawerke AG), a páncélzatot a csehországi Witkowitz Acélmű szállította, a gépeket – kazánokat és turbinákat – pedig a polai haditengerészeti hajógyár, az Arzenál (K.u.K. Konstruktionsarzenal Pola) készítette. A gyártási folyamatba magyar gyárak is bekapcsolódtak: az ágyúkhoz szükséges lőszert Diósgyőrben, az elektromos vezetékeket és felvonókat pedig a Ganznál Budapesten gyártották. Köteleket a Szegedi Kenderfonó biztosított.

  A hatalmas bevétel a magyar politikusokat és üzletembereket is arra ösztönözte, hogy a négy Tegetthoff-osztályú hajó építéséből Magyarország is hasznot húzzon. Rövidesen azt követelték, hogy a négy hajó közül legalább az egyik Magyarországon, magyar gyárban és kizárólag magyar anyagokból épüljön. A megrendelés elnyerése érdekében a Ganz Gépgyár egyesült a Danubius Hajógyárral és megvásárolták az akkor Magyarországhoz tartozó tengerparti Fiuméban működő kis Howaldt Hajógyárat, amelyet jelentős állami támogatással Magyarország legnagyobb hajógyárává fejlesztettek. Az gyáróriás hosszas politikai és pénzügyi alkudozások után 1911. január 31-én megkapta a hőn áhított megrendelést. Bizonyossá vált, hogy magyar csatahajó épül, amit az uralkodó 1913 áprilisában azzal is megerősített, hogy a hajó számára a Szent István név használatát engedélyezte.

  

  4. ábra: A csatahajósor Polában, a központi hadikikötőben. Előtérben a Szent István.

   

  A Szent István csatahajót közkedvelt rövidséggel csak úgy emlegetik, mint a „Magyarországon valaha is épült legnagyobb hajót”. Valóban az volt. Ezen kívül a Szent István csatahajó volt a Magyarországon épült első és utolsó csatahajó, s egyúttal az Osztrák-Magyar Monarchia legmodernebb, legnagyobb és legerősebb hadihajója. Az alábbi táblázatban összefoglaltuk azokat az adatokat, amelyek segítségével pontosabb képet alkothatunk arról, hogy tulajdonképpen mekkora is volt ez a „legnagyobb hajó” (a „H/…” jelzés a kaliberhosszúságot jelöli, vagyis azt, hogy az ágyúcső hossza a lövegátmérő hányszorosa). 

  A Szent István legfontosabb műszaki adatai
  Hosszúság:	152 méter
  Szélesség:	27,3 méter
  Merülés:	8,8 méter
  Vízkiszorítás:	20 013 tonna (maximális terheléssel: 21 595 tonna)
  Fegyverzet:	fő tüzérség:	12 db 305 mm-es H/45 ágyú,
  	Másodlagos tüzérség:	12 db 150 mm-es H/50 ágyú,
  	kiegészítő tüzérség:	18 db 70 mm-es H/50 ágyú,
  		2 db 70 mm-es H/18 ágyú,
  		2 db 47 mm-es H/44 ágyú (légvédelmi)
  		4 db 450 mm-es torpedóvető cső
  Páncélzat:	a hajótest oldalán:		280 mm,
  	a fedélzeten:		48 mm,
  	a tüzelés-iránytó központokon:		356 mm,
  	a lövegtornyokon:		305 mm
  Üzemanyag:	1 844,5 tonna szén, 267,2 tonna olaj
  Hatótáv:	4 200 tengeri mérföld (7778,4 km) egyszeri feltöltéssel
  Teljesítmény:	26 400 LE
  Személyzet:	1 087 fő

   

  Bár a Szent István csatahajó építéséhez a Viribus Unitis terveit használták fel, a magyar hajógyár a korábban befejezett egységek működése során szerzett tapasztalatok ismeretében néhány ponton módosította, korrigálta az eredeti terveket. A Ganz-Danubius Hajógyár mérnök csapatát (Hegedűs Béla, Ferdinánd Lajos, Mazurka József, Zimlitz József) Kaplanek József vezette. Az általa javasolt átalakítások eredményeképpen a Szent István a testvérhajóihoz képest nagyobb hatásfokú, jobb kazánokat és megbízhatóbb turbinákat kapott. Az új turbinákat irányváltás után is használhatták, vagyis előre- és hátramenetben egyaránt alkalmasak voltak a hajó meghajtására, míg az osztrák gyárban épült testvérhajóknak külön-külön turbinákra volt szüksége az előre- és a hátramenethez. Ez az oka annak, hogy a Tegetthoff–osztályú testvérhajók 4, míg a Szent István csak 2 hajócsavarral rendelkezett.

  A hajót 1915-ben állították szolgálatba. A Szent István élete java részét gyakorlatozással töltötte. Első igazi bevetésére 1918 júniusában került volna sor, amikor az osztrák-magyar haditengerészet frissen kinevezett új főparancsoka, Horthy Miklós ellentengernagy elhatározta, hogy a korábbi vezetéssel ellentétben a flotta legnagyobb és legütőképesebb egységeit is beveti, ezúttal nem a védekezés, hanem a támadás érdekében.

  A Szent István életének legfontosabb eseményei
  1912. 01. 29.	Gerincfektetés
  1914. 01. 18.	Vízrebocsátás
  07. 28.	A háború kitörése
  08. 02.	A félkész hajó bevontatása Polába, a központi hadikikötőbe biztonsági okokból
  1915. 11. 17.	Szolgálatba állítás
  11. 18.	Az első lövéspróbák
  11. 20.	Az első próbajárat
  11. 22.	Az első torpedóvetési gyakorlat
  11. 29.	A Magyar Adria Egyesület ajándékai a hajó számára (díszzászló, emlékplakett)
  12. 13.	Hivatalos üzembe helyezés Polában a flotta 1. számú csatahajó-divíziójánál
  1916. 01. 10.	Az első antant légitámadás a polai központi hadikikötő ellen
  03. 15.	Tüzérségi- és kötelék- (manőver-) gyakorlatok Pago szigeténél
  09. 09.	Tűz az első tüzelésirányító központban
  11. 21.	Ferenc József császár és király halála
  12. 15.	Az új uralkodó – IV. Károly király – látogatást tesz a fedélzeten
  1917. 02. 22.	Lőgyakorlatok Fasanában
  03. 7.-17.	A hajó a polai dokkban
  03. 21.	Lőgyakorlatok a Quarneroloban, egy tengeralattjáró követi, de a lövés elmarad
  06. 05.	Lőgyakorlatok
  11. 12.	II. Vilmos német császár látogatása a fedélzeten
  1918. 06. 09.	22.15 Heinrich Seitz parancsnokságával az Otrantói-szoros elleni akcióra indul, a műszaki zár megnyitásánál történt baleset miatt a hajó egy órát késik
  06. 10.	01.30 A turbinák bemelegedése miatt a sebesség 17,5-ről 12 csomóra csökken
  06. 10.	03.29 A hajó sebessége 14 csomóra nő, mérsékelt füstkitörés
  06. 10.	03.30 A „Szent István”-t megtorpedózzák (a Luigi Rizzo vezette olasz M.A.S. 15-ös torpedóvető naszád, a tenger nyugodt, az éjszaka csillagos, a látási viszonyok keleten jók, nyugaton enyhe köd), a hajó megdől.
  06. 10.	05.58 Elrendelik a hajó elhagyását
  06. 10.	06.05 A „Szent István” felborul
  06. 10.	06.12 A hajó elsüllyed (4 tiszt és 85 matróz életét vesztette, 32 tiszt és 945 matróz megmenekült)
  1994. 10. 25.	13.05 Magyar búvárok lokalizálják a „Szent István” nyughelyét, 4 éves kutatássorozat veszi kezdetét, 36 tárgyból álló lelet-együttes kerül a felszínre

   

  Horthy az osztrák-magyar tengeralattjárók Földközi-tengerre való akadálytalan kijutását és visszatérését akadályozó, az Otrantói-szorosban kiépített műszaki zár megsemmisítése érdekében már több sikeres hadműveletet végrehajtott a háború folyamán, 1917. május 15-én végrehajtott győzelme máig emlékezetes maradt. 1918-ban azonban arra készült, hogy a minduntalan újjáépített zárat őrző hadihajókon kívül, az azok védelmét ellátó nagy csatahajóflotta egységeit is megsemmisítse, s ezzel az antant délkeleti hadszíntérre koncentrált flottaerőinek zömét szétzúzza. Erre tekintettel került bele a meglepetésre alapozott hadműveletbe a Szent István.

  A Szent István azonban maga vált meglepetés áldozatává: a felvonulási terület mellett fekvő kicsiny Premuda-sziget előtt, 1918. június 10-én a hajnali órákban torpedótámadás érte. A hátsó kazánház és néhány széntároló megsérült, de a hajó – csökkentett sebességgel – egy ideig még folytatta az útját, s a közeli sziget felé vette az irányt. 10 perc elteltével azonban a sérült hajó a belsejébe került több száz tonna víz súlyának engedelmeskedve 10°-ra megdőlt jobb felé, s az út folytatása lehetetlenné vált. A Szent István mégis csaknem három óra hosszat a felszínen maradt. Ezalatt az idő alatt a legváltozatosabb módokon próbálták megmenteni: lékponyvákat igyekeztek a lékekre húzni, majd amikor a ponyvák beszakadtak, a hajó egyenként 55 tonnás ágyúcsöveit is balra forgatták, a dőlés ellensúlyozása érdekében pedig vizet vettek fel a bal oldali kiegyenlítő tartályokba, míg a jobb oldalon betörő vizet folyamatosan szivattyúzták. A sebesült hajó partra vontatását is megkísérelték, ez a próbálkozás azonban sikertelen maradt.

  

  5. ábra: A sérült Szent István (kép: Danijel Frka). A hajó 03:30-kor, a torpedótalálatok után szinte azonnal 10 foknyira megdőlt jobb felé. A parancsnok, Heinrich Seitz sorhajókapitány utasítására lezárták a sérült hátsó kazánházat, majd elkezdték elárasztani a bal oldali kiegyenlítő tartályokat. A Szent István még mindig menetben volt, s a parancsnok megkísérelte Brgulje felé fordítani. A haladás miatt a lékeken keresztül beözönlő víz válaszfalakra nehezedő nyomása gyorsan a sokszorosára nőtt, és az elülső kazánház is kezdett szivárogni. A gépészek és fűtők a vízbetörés mellett is próbálták fenntartani a nyomást, a hajó sebessége azonban 4,5 csomóra csökkent, majd 03:50-kor megállt. Az ellenárasztási művelet azonban mérsékelt sikerrel járt: a Szent István dőlése 7 fokra mérséklődött. Elrendelték a lékponyvák felszerelését, ám a nagyméretű (5 x 5 méteres) lékponyvákat nem sikerült a lékre húzni. Közben a parancsnok utasítást adott a tizenkét ágyúcső elforgatására, abban bízva, hogy az egyenként csaknem 55 tonnás csövek is hozzájárulnak a hajó helyrebillentéséhez. A négy hatalmas páncéltornyot a gőzhiány miatt megbénult gépek helyett kézzel kellett balra forgatni. Hiszen a hátsó kazánok kioltásával megszűnt a kielégítő gőzfejlesztés, a gőzzel hajtott villanygenerátorok leálltak, a hajón tehát jószerével már sem az elektromos sem a gőzüzemű energiaszolgáltatás nem működött. Az első kazántér még működő két kazánja csupán a szivattyúk és a szükségvilágítás működtetéséhez elegendő áramot termelt. A parancsnok ekkor a közelben haladó testvérhajó, a Tegetthoff segítségét kérte, hogy annak vontájában kísérelje meg elérni a partot. A vontatókábelt sikerült rögzíteni, ám egy (utóbb tévesnek bizonyult) tengeralattjáró-riasztás miatt a Tegetthoff leoldott és magára hagyta a sérült Szent Istvánt.

   

  A Szent István testét a tervezői 11, egymástól vízmentesen elzárható rekeszre osztották, s úgy tervezték, hogy ha ezek közül bármelyik háromba behatolt a tenger, a csatahajó még úszóképes maradt. A sérülés mértékétől függetlenül azonban a hajó mindenképpen elsüllyedt, ha a két kazánházat magába foglaló két középső rekesz egyszerre sérült meg és a sérülést nem lehetett kijavítani. A kazánházak elárasztása ugyanis – a legnagyobb befogadóképességű rekeszek lévén – mindenképpen azzal járt, hogy a hajótestbe végzetes mennyiségű víz kerül. Amikor a torpedótalálattól megsérült hátsó kazánház végleg víz alá került, a legénység az első és a hátsó kazánház közötti vízhatlan rekeszfal megerősítésére fordította minden erőfeszítését. Röviddel hajnali 6 óra után azonban a rekeszfal nem tudott tovább ellenállni a hatalmas egyoldalú nyomásnak és átszakadt. Ezzel a Szent István sorsa megpecsételődött. A hajó felborult, majd 6 óra 12 perckor örökre eltűnt a hullámsírban. A Szent István egyike annak a kevés hadihajónak (a USS Arizona és az HMS Barham mellett), amelynek az elsüllyedését filmre vették. A filmből befolyó pénzt a Vöröskeresztnek ajánlották fel.

  

  6. ábra: A Szent István felborul (kép: Andrew Wilkie). A felfordult hajótestet egy darabig még a felszínen tartotta az alászorult levegő, amelyet a betörő víz a fenékszelepeken keresztül kezdett kipréselni. Amikor megszűnt a felhajtóerő, a hajó elmerült. Mivel a süllyedés helyén mélyebb a tenger, mint, amilyen hosszú a hajótest, az elsőnek leérkező hajóorr a tengerfenéknek ütközve letört, miközben a tat még a felszínen lebegett egy rövid ideig, mielőtt az egész hajótest alámerült volna.

   

  Mivel az Osztrák-Magyar Haditengerészetnél elvárták, hogy a tengerészek tudjanak úszni (a Monarchia 12 haditengerészeti toborzási körzetéből 4 Magyarország területére, természetes vizek, vízfolyások – a Duna-, Tisza-, Dráva-mente, Balaton – vidékére esett, ahol az ifjúság nagyobb arányban tudott úszni), a hajó 1087 főnyi legénységéből mindössze 85 matróz és 4 tiszt vesztette életét.

  E csapás ellenére a flotta aktív maradt. Október 2-án, amikor antant hajók megtámadták Durazzo kikötőjét, az U-31-es búvárnaszád sikeresen megtorpedózta és elsüllyesztette a brit Weymouth cirkálót. A flotta sikerei azonban nem tudták megváltoztatni a tényt, hogy a központi hatalmak elveszítették a háborút. A Monarchia minden fronton visszavonult. 1918. október végén a császár és király egy utolsó kísérletet tett a birodalom megmentésére: felhívást intézett a Monarchia népeihez, hogy alakítsák meg Nemzeti Tanácsaikat annak érdekében, hogy együttesen állapítsák meg az Ausztria-Magyarország helyén létrehozandó új, nemzeti etnikai alapú szövetségi állam alkotmányát. Az uralkodó különböző gesztusokkal igyekezett a birodalomban maradásra bírni az egyes nemzetiségeket: október 31-én a teljes flottát átadta a délszlávoknak. A gesztusokat azonban már nem méltányolta senki: az uralkodó nemes, de elhibázott proklamációja által legitimált Nemzeti Tanácsok ahelyett, hogy a császár szándéka szerint összegyűltek volna Bécsben a birodalom újjáalakítására, sorra mondták ki a Monarchiától való elszakadást...

  A Szent István csatahajó roncsait azóta megtalálták, s feltárták a magyar búvárok. Legutóbb tíz éve, 2008-ban járt a helyszínen a Magyar Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred (a cs. és kir. Haditengerészet mai magyarországi utódszervezete) búváraival kiegészült magyar búvárcsoport Zelenák József vezetésével, akinek köszönhetően tíz éves szünet után újraindulhattak a tudományos igénnyel végzett magyar részvételű kutatások. Az expedíció több jelentős eredményt ért el, egyrészt hitelt érdemlő magyarázatot adott a hajótesten látható négy lék közül a nem torpedók ütötte lékek eredetére, másrészt a hajótest mindkét oldalán végighúzódó mély horpadások kialakulására vonatkozóan, első ízben előre jelezve a roncs közelgő összeomlását. Minderről a National Geographic Magyarország is beszámolt.

  A Szent István maradványainak legaktívabb kutatója mindazonáltal Czakó László debreceni búvár, akinek fia, Ádám, a századik évforduló alkalmából szervezett nemzetközi búvárexpedíció tagjaként ezekben a napokban is a helyszínen tartózkodik azzal a céllal, hogy további ismeretekkel bővítse az eddig kialakult képet.

  

  7. ábra: Büszkék vagyunk rá, hogy a cenetnáriumi expedíciót Kovács Kálmán és Varga János - egyesületünk modellező mesterei - alkotása, a Szent István csatahajó M=1:200 méretarányú makettje is segíti, amely 1995-ben készült a Magyar Búvárszövetség megrendelésére, s azóta a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum állandó hajózástörténeti kiállításának része  (jelenleg, a múzeum átalakítása miatt, átmenetileg "szolgálaton kívül"). (kép: Czakó Ádám)

   

  A csatahajó elsüllyedésének centenáriuma alkalmából a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) nemzetközi emlékkonferenciát rendezett Budapesten "Magyar Haditengerészek az első világháborúban" címmel, ahol a Szent István legjelentősebb hazai és külföldi kutatói tartottak előadást 2018. június 8-án.

  Dr. Balogh Tamás, egyesületünk elnöke, a hajó történetével ismertette meg az érdeklődőket a fentiek szerint.

  Krámli Mihály, a HIM kutatója, a magyarságnak a cs. és kir. Haditengerészetben betöltött szerepéről és első világháborús veszteségeiről számolt be. Elmondta, hogy 56 000 fő szolgált a flottánál, s a háború 4 éve alatt összesen 983 fő tűnt el vagy vesztette életét a harcokban. A sebesültek száma 313, a hadifogságba esetteké 690 volt. A legnagyobb veszteséget a Zenta cirkáló (174 fő) és a Szent István csatahajó (89 fő) elsüllyedése jelentette. A tengeralattjárós és a tengerészeti repülő fegyvernem vesztesége ezzel azonos nagyságrendű volt (101-101 fő), míg a Duna-flottilla veszteségei rendkívüli aktivitása ellenére is csekélyebbek voltak (62 fő). Az összes veszteségen belül a magyar honosok száma 313 volt (a Zentán 50, a Szent Istvánon 37, a tengeralattjárókon 14, a tengerészeti repülőkön 8, a Duna-flottillánál pedig 50 fő).

  Czakó László az 1994-1997 közötti expedíciókon végzett munkájáról, a hajóroncs történetében az első hajóbelsőbe való behatolásról beszélt, ami lehetővé tette a 36 tárgyból álló leletegyüttesnek a kiemelését, amely ma az Isztria Múzeumban látható a horvátországi Pulában.

  Danijel Frka horvát mérnök, búvár (a horvát víz alatti régészeti szolgálat együttműködő partnere) pedig a 2018 májusában végrehajtott osztrák-horvát expedíció legfrissebb eredményeit ismertette. Elmondta, hogy a horvát rendőröknek sikerült visszaszerezni a hajó harangját, amelyet a roncsot védő szabályokat és a tengerésztemető nyugalmát nem tisztelő, kegyeletsértő rablóbúvárok loptak el a roncsból, valamint, hogy a horvát búvárok megtalálták a csatahajó egykori tüzérségi távmérő-berendezését, amelyet a felszínre hoztak és - a visszaszerzett haranggal együtt - az Isztria Múzeumban konzerváltak.

  Nagy örömünkre szolgált az emlékkonferencia külföldi vendégeként a mérnök úrral való találkozás, hiszen ő egyúttal igazi képzőművész is, aki a roncsokról készült művészi igényű, ugyanakkor mérnöki pontosságú ábrázolásaival alapvetően járult hozzá a roncsokról jelenleg ismert kép kialakításához. A mérnök úr a tengerről jött emberek nagyvonalúságával és nyíltságával felajánlotta, hogy rendelkezésünkre bocsájtja előadása képanyagát, amelyet örömmel osztunk meg az érdeklődőkkel.

  

  8. ábra: A Szent István roncsai, a hajóharang és a távmérő a tengerfenéken történt megtalálásakor és restaurálását követően (képek: Danijel Frka). A hajótest sérülései az utolsó percekről árulkodnak: a felszínen árfordult, majd lesüllyedő hajó orra a fenéknek ütközve letört. A test az orr mögé zuhant, de közben balra és előre mozgott. Erre utalnak a jobbra kidőlt árbocok és az, hogy a letört 15 tonnás csónakdaru eredeti helyétől kb. 30 méterrel hátrébb esett. Az előre csúszó hajótest maga előtt tolta a letört orr-részt, végül a magatehetetlen kolosz-szus ráfutott az elakadt első ágyútoronyra, amitől kiemelkedett (a törésnél 1,8 m a szintkülönbség).

   

  Az őszinte lelkesedése és viszonzást nem váró segítőkészsége iránti hála a bizonyosság érzésével tölt el azt illetően, hogy a Szent István felépítéséhez és a roncsai közös kutatásának eredményeihez hasonló nagy teljesítmények csak így, a kölcsönös megbecsülés és támogató együttműködés alapján állva érhetők el - amúgy "viribus unitis".

  Ez az emlékkonferencia legnagyobb tanulsága, egyben a legszebb ajándék, amit kaphattunk. Köszönjük!

  Bízunk benne, hogy értik és értékelik.

  Egyesületünk mindenesetre igyekszik követni a jó példát, hiszen - amint azt az emlékkonferencián a HIM parancsnoka bejelentette - a HIM „Őfelsége hadihajója, az S.M.S. Szent István - 100 éves hadisír az Adriai-tenger mélyén”  címmel nyitja meg új időszaki kiállítását 2018. június 23-án 19.00 órakor, a magyar építésű csatahajó elsüllyedésének centenáriuma alkalmából. A kiállításon bemutatnak több ritkaságot, egyebek között Ferdinánd Lajos, I. osztályú hajóépítő mérnök személyes tárgyait - az 1914. január 17-i vízrebocsátás során viselt nemzeti színű, "Szent István" feliratos karszalagját - és  néhány egyenruha-darabját annak a Masjon Károly sorhajókapitánynak, aki az I. csatahajóosztály törzsfőnökeként az utolsók között hagyta el a süllyedő hajó fedélzetét. A hagyaték a szombathelyi Smidt Múzeum gyűjteményéhez tartozik, emellett a Magyar Nemzeti Múzeum és a komáromi Klapka György Múzeum is értékes tárgyakkal járul hozzá a kiállítás megvalósításához. A különleges tárlat a Szent István tragédiáját középpontba helyezve kíván emléket állítani az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének, valamint a fegyvernem állományában szolgáló sok ezernyi magyar matróznak, altisztnek és tisztnek, akik hősies helytállással vették ki részüket Ausztria-Magyarország, illetve a Magyar Királyság dalmát partvidékének védelméből, a part mentén élő lakosság ellátásából, és akik jelenlétükkel is jelentős olasz, valamint szövetséges tengeri erőket kötöttek le a Földközi-tenger medencéjében. A kiállítást egyesületünk modellező mestereinek - Dr. Csák Zsolt, Dr. Hüvös Ferenc és Kecskeméti József - alkotásai kísérik, valamint első alkalommal mutatkozik be a közönségnek tagtársunk, Gigler László fémből készült, hatalmas, M=1:100 méretarányú Szent Istvánja, az ország legszebb csatahajómodellje (az építéséről készült képsorozat első, második és harmadik része Barcsy Károly tagtársunk honlapján elérhető). 

  A Honvédelmi Minisztérium államtitkára által megnyitott emlékkonferencia végén a résztvevők a Duna-partra sétáltak, ahol a magyar honvéd hadihajózás megalapításának 170. évfordulójára emlékezve koszorút engedtek a vízre az Országgyűlés előtt horgonyzó Lajta Monitor Múzeumhajó fedélzetéről. A rendezvény lebonyolítását a koszorúzás végrehajtásával Székely László hö. sorhajóhadnagy, egyesületünk hagyományőrző tagozatának vezetője és egyenruhás hagyományőrző alakulatának tagja, valamint Bauer József nyugállományú hosszújáratú tengerészkapitány tagtársunk segítette.

  

  9. ábra: Baloldalon az emlékkonferencia előadói jobbról balra: Krámli Mihály, Kiss Gábor, Daruka Norbert, Kaiser Ferenc, Polgár Balázs és Balogh Tamás. Jobb oldalon Székely László a Lajta Monitor Múzeumhajó fedélzetén. (képek: Dévényi Veronika)

• Száz éve süllyedt el a SZENT ISTVÁN csatahajó

  Tags: szent_istván_csatahajó, balogh_tamás, tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, székely_lászló

  2018. június 10., vasárnap 9:32:02

  

  „A hatalmas hajókolosszusra s az ahhoz fűzött reménységeinkre reájuk borult az Adria sötét víztömege, mindent magába zárt a tenger hullámsírja. Nekünk nem maradt egyéb a gyásznál, a mélységes fájdalomnál, mellyel nagy veszteségünket elsiratjuk, s a kegyeletes emlékezésnél, melyet szívünkbe zárunk.” – írta elődszervezetünk, a Magyar Adria Egyesület’Tenger’ c. folyóirata 1918. évi VI-VII. számában. Az elődök nyomában járva száz év múltán most mi emlékezünk az 1918. június 10-én hajnalban történtekre.

  

  1. ábra: A 'Tenger' c. folyóirat korabeli tudósítása.

  A csatahajó a legnagyobb kaliberű tüzérséggel (30,5-46 cm) és a legvastagabb páncélzattal (20-40 cm) ellátott 30 000-60 000 tonna vízkiszorítású hadihajó. A különböző alakzatú kötelékekben felvonuló csatahajók feladata a tengeri csaták eldöntése, az ellenséges flottaerő megsemmisítése és az ellenséges partvidék katonai létesítményeinek lerombolása volt. Szén-, majd olajtüzelésű kazánjaik és nagy teljesítményű gőzturbinás hajtóműveik révén elérhető nagy sebességük (12-22 csomó, azaz 22-41 km/h) nagy távolságokra bevethetővé tette őket, így azokat – a repülőgép-hordozók és a rakéták megjelenéséig – a flotta fő csapásmérő erőinek tekintették. A többi hadihajótípus eredetileg alárendelt szerepet játszott: a csatahajót segítették feladata végrehajtásában. 

  A csatahajók a XVIII. századi, fából készült vitorlás sorhajókból fejlődtek ki. A XIX. század végére már számtalan méretben és formában készültek, egyvalami azonban közös volt mindegyikben: a hadiflották legnagyobb és legerősebb egységei, igazi „úszó várak” voltak. Különböző kísérleti típusok után 1905-ben Nagy-Britanniában született meg a modern csatahajó, a Sir John Fisher admirális által tervezett Dreadnought (ejtsd: drednót, jelentése: „Ne félj semmitől” – régies angol kifejezés az admirális jelmondatából: „Fear God, dread nought!”, vagyis „Féld Istent, és ne félj semmitől!”). A hajót már nem a régi, korszerűtlen dugattyús gőzgépek, hanem gőzturbina hajtotta előre, fedélzetén pedig 5 db páncélozott forgó lövegtoronyban párosával állították fel a 30,5 cm-es páncéltörő ágyúkat. A forgó ágyútornyok – mint megannyi önállóan harcoló kis erőd a hajó fedélzetén – a hajó haladási irányától függetlenül (tehát akár menekülés közben is) folyamatosan tűz alatt tarthatta az ellenfelet. A tornyokat és a hajó oldalát többszörösen edzett, hengerelt acéllemezekből álló – helyenként akár 40 cm vastagságú – páncél borította. A hajótest belsejét pedig egymástól vízmentesen elzárható rekeszekre osztották. A Dreadnought ezekkel az újdonságokkal új típust teremtett és meghatározó szerepet játszott a hadihajók fejlődésében. Felépítését követően rövidesen valamennyi tengeri nagyhatalom dreadnought-ok gyártásába kezdett.

  

  2. ábra: A nemzetközi flottaverseny (jobbra). William Schulz 1914-es karikatúrája (balra) a brit és német haditengerészetről: "Hogyan is nyújthatnának kezet egymásnak?"

  Az Osztrák-Magyar Monarchia 1908-ban kezdett hozzá első, tisztán dreadnought-okból álló hajóhad-osztályának felépítéséhez. Az új osztályba négy egység – a Viribus Unitis (1911. 06. 24.), a Tegetthoff (1912. 03. 11.), a Prinz Eugen (1912. 11. 30.) és az utolsóként vízrebocsátott Szent István (1914. 01. 18.) tartozott, amelyek ugyanazon tervek alapján épültek fel, tehát egymás testvérhajóinak számítottak. Az első hajót Ferenc József császár és király jelmondata után Viribus Unitis-nak nevezték (régi latin kifejezés, jelentése: „Egyesült erővel” – utalás a soknemzetiségű Monarchia népeket egyesítő funkciójára), a típus mégis a második egység, az 1866-os lissai ütközet osztrák tengerész hőséről elnevezett Tegetthoff után kapta a nevét. A hajók tervezésével a kor leghíresebb osztrák-magyar hajóépítő mérnökeit, a cseh származású Siegfried Poppert és Theodor Novotnyt, valamint a magyar Scharbert Gyulát és Schlesinger Jánost bízták meg, akik világviszonylatban is új és mintaadó konstrukciót alkottak. 

  A dreadnought-ok tervezésében az 1910-es évektől kezdve az egyik legfontosabb szempont az ágyútornyok célszerű elhelyezése volt. A forgó tornyokat úgy kellett felállítani, hogy a fő lőirányokba – előre, oldalra és hátra – a lehető legkedvezőbb kilövéssel rendelkezzenek. Az osztrák-magyar tervezők ezt úgy érték el, hogy a lövegtornyokat a hajófedélzet középvonalára állították egymás után egy sorba, de két szintre, vagyis a magasabban elhelyezett lövegtornyok ágyúi akadálytalanul ellőhettek az alacsonyabban elhelyezett tornyok felett. Ráadásul a tornyokból elegendő volt kevesebbet alkalmazni, mint más nemzetek dreadnought-jai esetében, hiszen az osztrák-magyar mérnökök – a történelemben első ízben – a Tegetthoff-osztály hajóinak mindegyik lövegtornyába 3-3 ágyút építettek. Leleményességüknek köszönhetően így a nehéz páncélzatú, súlyos – a hajó súlyát növelő és ezzel a sebességét korlátozó – lövegtornyokból 4 db is elég volt ahhoz, hogy a hajók ugyanolyan tűzerővel rendelkezzenek, mint a többi flotta hasonló hajói. Valójában az osztrák-magyar hajók még erősebbek is voltak, mint a legtöbb rivális dreadnought, hiszen az 1910-es években még az 5 lövegtornyos 10 ágyús konstrukció volt a legelterjedtebb. Így a Popper-Novotny-Scharbert-Schlesinger tervezőgárda egy „világszabadalom”, az úgynevezett hármas (vagy tripla csövű) ágyútorony első megalkotójává vált (az ötletgazda azonban két olasz haditengerészeti mérnök volt, Vittorio Cuniberti, aki a csupa nagyágyús csatahajó - ''all big-gun battleship' - és Edoardo Masdea, aki a háromcsövű lövegtorony koncepciójának megalkotója, a javaslataik alapján készülő olasz Dante Alighieri csatahajó azonban olyan lassan épült, hogy a Viribus Unitis megelőzte, így a világ első hármas lövegtornyokkal felszerelt hadihajójává az osztrák-magyar csatahajó vált).

  

  3. ábra: A tervezés során főként az ideális lövegelrendezést kereték (jobbra). Az 1909. márciusában készült első - 4 lövegtornyos, 8 löveges - előtervek helyébe hamarosan az 5-6 lövegtornyos, 10-12 löveges koncepciók, végül a 4 lövegtornyos, 12 löveges változat lépett 1909. április 27-én. Az építkezést az Osztrák Flottaegylet képeslapok kibocsátásából származó bevétele felajánlásával támogatta, a VI. és VIII. számú tervfázisról (jobboldalon felülről a negyedik és az ötödik ábra) önálló képeslap készült. A végleges csatahajóterv végül kissé eltért a VIII. változattól: a nehéz háromlábú - tripod - fémárbocokat végül a súlycsökkentés érdekében elhagyták.

  A leleményért azonban nagy árat kellett fizetni: A Monarchia tengerészeti költségvetése gyorsan nőtt, ám azt teljes egészében új hadihajók építésére fordították. A gyártó, de még inkább a javító-kapacitás fejlesztése elmaradt. Így a legnagyobb dokk is csak legfeljebb 20 000 tonna térfogatú hajótestet tudott befogadni. Ez pedig azt jelentette, hogy a mérnökök kezdettől fogva jelentős méretkorláttal szembesültek: az általuk tervezett hajó nem lehetett nagyobb 20 000 tonnásnál. Az összes fegyvert, gépet és páncélt egy ekkora hajótesten kellett biztonságosan elhelyezni. Ez pedig kivételesen nehéz feladatnak bizonyult, amit csak nagy nehézségek és kompromisszumok árán sikerült megoldani: a hajók (annak érdekében, hogy bármelyik másik flotta dreadnoughtjaival szemben sikerrel helyt állhassanak) a méretükhöz képest erősen túlfegyverzettek lettek, a felső fedélzeten felhalmozott fegyverzet és páncélzat súlya hátrányosan befolyásolta a stabilitást. A hajók a maximális sebességgel végrehajtott fordulás közben annyira megdőltek, hogy a kormánylapátjuk legnagyobb kitérését korlátozni kellett (a legnagyobb kormánykitérést csak alacsony sebesség mellett engedélyezték). 

  A Tegetthoff-osztályú hajók felépítése közvetlen hatást gyakorolt a hazai ipar fejlesztésére is, hiszen – a német gyártmányú horgony, horgonylánc és a hajócsavarok kivételével – minden alkatrész és gép, valamint a felszereléshez szükséges hadianyag osztrák-magyar üzemekben készült. A hajótest elkészítése 21 000 000 koronába került, a fegyverzet és a páncélzat – tehát a teljesen felszerelt hajó – további 60 000 000 koronát igényelt. És ez csak egyetlen csatahajó ára! A Monarchia számára alapvető érdek volt, hogy ezt a pénzt belföldön költsék el. A hajótesteket a trieszti hajógyárban készítették (Stabilimento Technico Triestino - STT), az ágyúkat az Emil von Škoda alapította pilseni fegyvergyárban gyártották (Waffenfabrik der Škodawerke AG), a páncélzatot a csehországi Witkowitz Acélmű szállította, a gépeket – kazánokat és turbinákat – pedig a polai haditengerészeti hajógyár, az Arzenál (K.u.K. Konstruktionsarzenal Pola) készítette. A gyártási folyamatba magyar gyárak is bekapcsolódtak: az ágyúkhoz szükséges lőszert Diósgyőrben, az elektromos vezetékeket és felvonókat pedig a Ganznál Budapesten gyártották. Köteleket a Szegedi Kenderfonó biztosított.

  A hatalmas bevétel a magyar politikusokat és üzletembereket is arra ösztönözte, hogy a négy Tegetthoff-osztályú hajó építéséből Magyarország is hasznot húzzon. Rövidesen azt követelték, hogy a négy hajó közül legalább az egyik Magyarországon, magyar gyárban és kizárólag magyar anyagokból épüljön. A megrendelés elnyerése érdekében a Ganz Gépgyár egyesült a Danubius Hajógyárral és megvásárolták az akkor Magyarországhoz tartozó tengerparti Fiuméban működő kis Howaldt Hajógyárat, amelyet jelentős állami támogatással Magyarország legnagyobb hajógyárává fejlesztettek. Az gyáróriás hosszas politikai és pénzügyi alkudozások után 1911. január 31-én megkapta a hőn áhított megrendelést. Bizonyossá vált, hogy magyar csatahajó épül, amit az uralkodó 1913 áprilisában azzal is megerősített, hogy a hajó számára a Szent István név használatát engedélyezte.

  

  4. ábra: A csatahajó-sor Polában, a Monarchia központi hadikikötőjében. Előtérben az újonnan elkészült Szent István.

  A Szent István csatahajót közkedvelt rövidséggel csak úgy emlegetik, mint a „Magyarországon valaha is épült legnagyobb hajót”. Valóban az volt. Ezen kívül a Szent István csatahajó volt a Magyarországon épült első és utolsó csatahajó, s egyúttal az Osztrák-Magyar Monarchia legmodernebb, legnagyobb és legerősebb hadihajója. Az alábbi táblázatban összefoglaltuk azokat az adatokat, amelyek segítségével pontosabb képet alkothatunk arról, hogy tulajdonképpen mekkora is volt ez a „legnagyobb hajó” (a „H/…” jelzés a kaliberhosszúságot jelöli, vagyis azt, hogy az ágyúcső hossza a lövegátmérő hányszorosa). 

  A „Szent István” legfontosabb műszaki adatai
  Hosszúság:	152 méter
  Szélesség:	27,3 méter
  Merülés:	8,8 méter
  Vízkiszorítás:	20 013 tonna (maximális terheléssel: 21 595 tonna)
  Fegyverzet:	fő tüzérség:	12 db 305 mm-es H/45 ágyú,
  	Másodlagos tüzérség:	12 db 150 mm-es H/50 ágyú,
  	kiegészítő tüzérség:	18 db 70 mm-es H/50 ágyú,
  		2 db 70 mm-es H/18 ágyú,
  		2 db 47 mm-es H/44 ágyú (légvédelmi)
  		4 db 450 mm-es torpedóvető cső
  Páncélzat:	a hajótest oldalán:		280 mm,
  	a fedélzeten:		48 mm,
  	a tüzelés-iránytó központokon:		356 mm,
  	a lövegtornyokon:		305 mm
  Üzemanyag:	1 844,5 tonna szén, 267,2 tonna olaj
  Hatótáv:	4 200 tengeri mérföld (7778,4 km) egyszeri feltöltéssel
  Teljesítmény:	26 400 LE
  Személyzet:	1 087 fő

   

  Bár a Szent István csatahajó építéséhez a Viribus Unitis terveit használták fel, a magyar hajógyár a korábban befejezett egységek működése során szerzett tapasztalatok ismeretében néhány ponton módosította, korrigálta az eredeti terveket. A Ganz-Danubius Hajógyár lelkes csapatát Kaplanek József vezette (Kaplanek József, Zimlitz József, Mazurka Ferdinánd). Az általa javasolt átalakítások eredményeképpen a Szent István a testvérhajóihoz képest nagyobb hatásfokú, jobb kazánokat és megbízhatóbb turbinákat kapott. Az új turbinákat irányváltás után is használhatták, vagyis előre- és hátramenetben egyaránt alkalmasak voltak a hajó meghajtására, míg az osztrák gyárban épült testvérhajóknak külön-külön turbinákra volt szüksége az előre- és a hátramenethez. Ez az oka annak, hogy a Tegetthoff–osztályú testvérhajók 4, míg a Szent István csak 2 hajócsavarral rendelkezett.

  A hajót 1915-ben állították szolgálatba. A Szent István élete java részét gyakorlatozással töltötte. Első igazi bevetésére 1918 júniusában került volna sor, amikor az osztrák-magyar haditengerészet frissen kinevezett új főparancsoka, Horthy Miklós ellentengernagy elhatározta, hogy a korábbi vezetéssel ellentétben a flotta legnagyobb és legütőképesebb egységeit is beveti, ezúttal nem a védekezés, hanem a támadás érdekében.

  A Szent István életének legfontosabb eseményei
  1912. 01. 29.	Gerincfektetés
  1914. 01. 18.	Vízrebocsátás
  07. 28.	A háború kitörése
  08. 02.	A félkész hajó bevontatása Polába, a központi hadikikötőbe biztonsági okokból
  1915. 11. 17.	Szolgálatba állítás
  11. 18.	Az első lövéspróbák
  11. 20.	Az első próbajárat
  11. 22.	Az első torpedóvetési gyakorlat
  11. 29.	A Magyar Adria Egyesület ajándékai a hajó számára (díszzászló, emlékplakett)
  12. 13.	Hivatalos üzembe helyezés Polában a flotta 1. számú csatahajó-divíziójánál
  1916. 01. 10.	Az első antant légitámadás a polai központi hadikikötő ellen
  03. 15.	Tüzérségi- és kötelék- (manőver-) gyakorlatok Pago szigeténél
  09. 09.	Tűz az első tüzelésirányító központban
  11. 21.	Ferenc József császár és király halála
  12. 15.	Az új uralkodó – IV. Károly király – látogatást tesz a fedélzeten
  1917. 02. 22.	Lőgyakorlatok Fasanában
  03. 7.-17.	A hajó a polai dokkban
  03. 21.	Lőgyakorlatok a Quarneroloban, egy tengeralattjáró követi, de a lövés elmarad
  06. 05.	Lőgyakorlatok
  11. 12.	II. Vilmos német császár látogatása a fedélzeten
  1918. 06. 09.	22.15 Heinrich Seitz parancsnokságával az Otrantói-szoros elleni akcióra indul, a műszaki zár megnyitásánál történt baleset miatt a hajó egy órát késik
  06. 10.	01.30 A turbinák bemelegedése miatt a sebesség 17,5-ről 12 csomóra csökken
  06. 10.	03.29 A hajó sebessége 14 csomóra nő, mérsékelt füstkitörés
  06. 10.	03.30 A Szent István-t megtorpedózzák (a Luigi Rizzo vezette olasz M.A.S. 15-ös torpedóvető naszád, a tenger nyugodt, az éjszaka csillagos, a látási viszonyok keleten jók, nyugaton enyhe köd), a hajó megdől.
  06. 10.	05.58 Elrendelik a hajó elhagyását
  06. 10.	06.05 A Szent István felborul
  06. 10.	06.12 A hajó elsüllyed (4 tiszt és 85 matróz életét vesztette, 32 tiszt és 945 matróz megmenekült)
  1994. 10. 25.	13.05 Magyar búvárok lokalizálják a Szent István nyughelyét, 4 éves kutatássorozat veszi kezdetét, 36 tárgyból álló lelet-együttes kerül a felszínre

   

  Horthy az osztrák-magyar tengeralattjárók Földközi-tengerre való akadálytalan kijutását és visszatérését akadályozó, az Otrantói-szorosban kiépített műszaki zár megsemmisítése érdekében már több sikeres hadműveletet végrehajtott a háború folyamán, 1917. május 15-én végrehajtott győzelme máig emlékezetes maradt. 1918-ban azonban arra készült, hogy a minduntalan újjáépített zárat őrző hadihajókon kívül, az azok védelmét ellátó nagy csatahajóflotta egységeit is megsemmisítse, s ezzel az antant délkeleti hadszíntérre koncentrált flottaerőinek zömét szétzúzza. Erre tekintettel került bele a meglepetésre alapozott hadműveletbe a Szent István. A csatahajó azonban maga vált meglepetés áldozatává: a felvonulási terület mellett fekvő kicsiny Premuda-sziget előtt, 1918. június 10-én a hajnali órákban torpedótámadás érte.

  

  5. ábra: A hajnali 03:30-kor a hátsó kazánházat és a jobb oldali turbinagépházat ért torpedótalálatokat követően a hajó 10 foknyira megdőlt jobb felé. A parancsnok, Heinrich Seitz sorhajókapitány utasítására lezárták a sérült hátsó kazánházat, s a dőlés kiegyensúlyozására megkezdték a bal oldali kiegyenlítő tartályok elárasztását. A Szent István azonban még mindig menetben volt, s a parancsnok utasítására Brgulje felé fordult. Ám a haladás miatt a lékeken keresztül beözönlő víz válaszfalakra nehezedő nyomása a sokszorosára nőtt, s az elülső kazánházba is szivárogni kezdett a víz. A gépészek és fűtők a vízbetörés mellett is próbálták fenntartani a gőznyomást, a sebesség azonban 4,5 csomóra csökkent, végül 03:50-kor a hajó megállt. Az ellenárasztási művelet viszont átmeneti sikert hozott: a dőlés 7 fokra mérséklődött. Elrendelték a lékponyvák felszerelését, ám az 5 x 5 méteres ponyvákat nem sikerült a lékre húzni. Ekkor a tizenkét ágyúcsövet is elforgatták abban bízva, hogy az egyenként 55 tonnás csövek is hozzájárulnak a hajó helyrebillentéséhez. A négy hatalmas páncéltornyot a gőzhiány miatt megbénult gépek helyett kézzel kellett balra forgatni. Hisz' a hátsó kazánok kioltásával megszűnt a kielégítő gőzfejlesztés, a gőzzel hajtott villanygenerátorok leálltak, a hajón tehát jószerével már sem az elektromos sem a gőzüzemű energiaszolgáltatás nem működött. Az első kazántér még dolgozó két kazánja csupán a szivattyúk és a szükségvilágítás számára elegendő áramot termelt. (Kép: Danijel Frka)

  A Szent István testét a tervezői 11, egymástól vízmentesen elzárható rekeszre osztották, s úgy tervezték, hogy ha ezek közül bármelyik háromba behatolt a tenger, a csatahajó még úszóképes maradt. A sérülés mértékétől függetlenül azonban a hajó mindenképpen elsüllyedt, ha a két kazánházat magába foglaló két középső rekesz egyszerre sérült meg és a sérülést nem lehetett kijavítani. A kazánházak elárasztása ugyanis – a legnagyobb befogadóképességű rekeszek lévén – mindenképpen azzal járt, hogy a hajótestbe végzetes mennyiségű víz kerül. Amikor a torpedótalálattól megsérült hátsó kazánház végleg víz alá került, a legénység az első és a hátsó kazánház közötti vízhatlan rekeszfal megerősítésére fordította minden erőfeszítését. Röviddel hajnali 6 óra után azonban a rekeszfal nem tudott tovább ellenállni a hatalmas egyoldalú nyomásnak és átszakadt. Ezzel a Szent István sorsa megpecsételődött. A hajó felborult, majd 6 óra 12 perckor örökre eltűnt a hullámsírban (a Szent István egyike annak a kevés hadihajónak - a USS Arizona és az HMS Barham mellett - amelynek az elsüllyedését filmre vették. A filmből befolyó pénzt a Vöröskeresztnek ajánlották fel).

  

  6. ábra: Seitz parancsnok a Szent István közelben haladó testvére, a Tegetthoff csatahajó segítségével kísérelte meg a sérült hajó partra vontatását. A vontatókábelt sikeresen rögzítették, ám egy (utóbb tévesnek bizonyult) tengeralattjáró-riadó miatt a Tegetthoff kénytelen volt eltávolodni és magára hagyni a Szent Istvánt, amelyen a két kazánház közötti válaszfal végül megadta magát az elárasztott hátsó kazánház felől növekvő nyomásnak, s 06:05-kor átszakadt. A Szent István ekkor megbillent, s egyre gyorsulva az oldalára dőlt, végül felborult. A felfordult hajótestet egy darabig még a felszínen tartotta az alászorult levegő, amelyet a betörő víz a fenékszelepeken keresztül kezdett kipréselni. Amikor a felhajtóerő megszűnt, a Szent István 06:12-kor elmerült. Mivel a süllyedés helyén a tenger sekélyebb, mint amilyen hosszú a hajó, az elsőként leért orr-rész a tengerfenéknek ütközéskor letört. (Kép: Andrew Wilkie)

  Mivel az Osztrák-Magyar Haditengerészetnél elvárták, hogy a tengerészek tudjanak úszni (a Monarchia 12 haditengerészeti toborzási körzetéből 4 Magyarország területére, természetes vizek, vízfolyások – a Duna-, Tisza-, Dráva-mente, Balaton – vidékére esett, ahol az ifjúság nagyobb arányban tudott úszni), a hajó 1087 főnyi legénységéből mindössze 85 matróz és 4 tiszt vesztette életét.

  E csapás ellenére a flotta aktív maradt. Október 2-án, amikor antant hajók megtámadták Durazzo kikötőjét, az U-31-es búvárnaszád sikeresen megtorpedózta és elsüllyesztette a brit Weymouth cirkálót. A flotta sikerei azonban nem tudták megváltoztatni a tényt, hogy a központi hatalmak elveszítették a háborút. A Monarchia minden fronton visszavonult. 1918. október végén a császár és király egy utolsó kísérletet tett a birodalom megmentésére: felhívást intézett a Monarchia népeihez, hogy alakítsák meg Nemzeti Tanácsaikat annak érdekében, hogy együttesen állapítsák meg az Ausztria-Magyarország helyén létrehozandó új, nemzeti etnikai alapú szövetségi állam alkotmányát. Az uralkodó különböző gesztusokkal igyekezett a birodalomban maradásra bírni az egyes nemzetiségeket: október 31-én a teljes flottát átadta a délszlávoknak. A gesztusokat azonban már nem méltányolta senki: az uralkodó nemes, de elhibázott proklamációja által legitimált Nemzeti Tanácsok ahelyett, hogy a császár szándéka szerint összegyűltek volna Bécsben a birodalom megújítására, sorra mondták ki a Monarchiától való elszakadást...

  Azóta eltelt száz esztendő, a roncsokat megtalálták, s feltárták a magyar búvárok. A legutóbb 2008-ban járt a helyszínen magyar vezetésű nemzetközi roncskutató expedíció, amely számos eredményt elért. A Zelenák József vezette expedíció hitelt érdemlő magyarázatot adott egyrészt a hajótesten található négy lék közül a nem torpedók ütötte további két lék, másrészt a hajótest oldalán kialakult hosszanti horpadások eredetére, s előre jelezte a hajótest összeomlásának gyorsulását. Minderről a National Geographic Magyarország is beszámolt. Azóta tíz esztendő telt el, s a Szent István maradványainak legaktívabb magyar kutatója - a roncsok pozícióját pontosan meghatározó Czakó László debreceni búvár - fia, Czakó Ádám folytatja a kutatást, aki a csatahajó elsüllyedésének századik évfordulóján, ezekben a napokban további búvárrégészeti eredmények elérésének igényével vesz részt a roncsokat kutató nemzetközi búvárexpedíción. A munkát Kovács Kálmán és Varga János - egyesületünk modellező mesterei - Szent István csatahajótól készült M=1:200 méretarányú alkotása is segíti, amely a Magyar Búvárszövetség megrendelésére készült 1998-ban, s azóta a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum állandó hajózástörténeti kiállításának része (a múzeum átalakítása miatt jelenleg "szolgálaton kívül").

  

  7. ábra: A Szent István csatahajó M=1:200 méretarányú makettje, Kovács Kálmán és Varga János alkotása. Örülünk, hogy modellezőink áldozatos munkájával egyesületünk közvetve is támogatója lehet a centenáriumi búvárexpedíciónak. (Kép: Czakó Ádám)

  A valaha volt legnagyobb magyar építésű hajó és tengerészei, valamint a roncsok feltárására vezetett búvárexpedíciók történetét a Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HM HIM) a "Magyar haditengerészek az első világháborúban" címmel rendezett emlékkonferencián elevenítette fel, amelyen a Szent István csatahajó jelentős hazai és külföldi kutatói adtak elő 2018. június 8-án.

  Dr. Balogh Tamás, egyesületünk elnöke előadásából a hajó történetét ismerhették meg az érdeklődők (a fentiek szerint).

  Krámli Mihály, a HM HIM kutatója, a magyarságnak a haditengerészeten belüli létszámarányára és háborús veszteségeire vonatkozó kutatási eredményeiről számolt be, kiemelve, hogy 1914-1918 között 56 000 fő szolgált a flottánál, s közülük a háború négy éve alatt eltűnt, vagy meghalt 983, megsebesült 313, hadifogságba esett 690 személy, ami kiemelkedően alacsony veszteség a többi nagyhatalom tengerészeti veszteséglistáival összehasonlítva. A cs. és kir. Haditengerészet legnagyobb vesztesége a Zenta cirkáló (174 fő) és a Szent István csatahajó (89 fő) elvesztése volt. A tengeralattjárós és a tengerészeti repülős fegyvernem veszteségei (101-101 fő) ezt megközelítette, a rendkívül aktív Duna-flottilla vesztesége (62 fő) viszont alul múlta. A teljes veszteségen belül a magyar honosok száma összesen 313 fő volt (a Zentán 50, a Szent Istvánon 37, a tengeralattjárókon 14, a tengerészeti repülőknél 8, a Duna-flottillánál pedig 50 fő).

  Czakó László az 1994-1997 között általa elvégzett kutatás eredményeit ismertette, részletesen bemutatva, hogy hogyan hajtotta végre a roncs történetében a belső terekbe való első behatolást, ami megnyitotta az utat a ma az Isztriai Tengerparti Múzeumban, Pulában látható 37 tárgyból álló leletegyüttes felszínre hozatala és restaurálása előtt.

  Danijel Frka mérnök úr, aki maga is búvár, s a Szent István csatahajó roncsait kutató horvát expedíciók résztvevője (a horvát víz alatti régészeti szolgálat együttműködő partnere), a 2018 májusából származó legfrissebb horvát kutatási eredményeket mutatta be az emlékkonferencián. Beszámolt róla, hogy a horvát rendőrségnek sikerült megtalálni a Szent István harangját, amelyet a hajót megillető védelem szigorú szabályait kijátszó, s a tengerésztemető háborítatlanságát kegyeletsértő módon megzavaró rablóbúvárok loptak el a roncsok közül. A horvát búvárok pedig a közelmúltban felszínre hozták a csatahajó tüzérségi távmérő-berendezését is, amelyet az Isztria Múzeum munkatársai azóta - a haranggal együtt - konzerváltak.

  Nagy örömünkre szolgált, hogy a konferencia külföldi vendégeként a kiváló horvát mérnők-búvárt és képzőművészt köszönthettük, akinek egyedi ábrázolásai jelentősen hozzájárultak a csatahajóról mára kialakult kép egyes részleteinek megismeréséhez. A tengerről jött emberek jellemző nagylelkűségével és nyitottságával a mérnök úr felajánlotta, hogy felhasználhatjuk előadása képeit, amelyek közül néhányat az alábbiakban mutatunk be az érdeklődőknek. Tesszük ezt a feltétlen hála és nagyrabecsülés érzésével a mérnök úr által tanúsított viszonzást nem váró, őszinte lelkesedés és segítőkészség iránt, amely - meggyőződésünk szerint - az egyetlen záloga annak, hogy a jövőben is a Szent István csatahajó felépítéséhez és roncsai közös kutatásának eddigi eredményeihez hasonló nagy teljesítmények születhessenek az egymás iránti kölcsönös megbecsülés és támogatás által, amúgy "viribus unitis".

  Száz év múltán ez a legszebb tapasztalat, s a legnagyobb ajándék. Köszönet érte!

  

  8. ábra: A Szent István roncsai, s a legújabb leletek, a visszaszerzett ellopott harang és a tüzérségi távmérő a tengerfenéken a megtalálásakor, illetve restaurált állapotában (képek: Danijel Frka). A hajótest sérülései az utolsó percekről árulkodnak: a felszínen árfordult, majd lesüllyedő hajótest orra a fenéknek ütközve letört. A test az orr mögé zuhant, de közben balra és előre mozgott. Erre utalnak a jobbra kidőlt árbocok és az, hogy a letört 15 tonnás csónakdaru eredeti helyétől kb. 30 méterrel hát-rébb esett. Az előre csúszó hajótest maga előtt tolta a letört orr-részt, végül a magatehetetlen kolosz-szus ráfutott az elakadt első ágyútoronyra, amitől kiemelkedett (a törésnél 1,8 m a szintkülönbség).

  Bízunk benne, hogy sokan értik és értékelik.

  Egyesületünk mindenesetre igyekszik megszívlelni a látott jó példát, hiszen - amint azt az emlékkonferencián a HIM parancsnoka bejelentette - „Őfelsége hadihajója, az S.M.S. Szent István - 100 éves hadisír az Adriai-tenger mélyén” címmel nyitja meg új időszaki kiállítását 2018. június 23-án 19.00 órakor. A tárlaton bemutatásra kerül egyebek között a hajó építését felügyelő Ferdinánd Lajos, I. osztályú hajóépítő mérnök néhány személyes tárgya (például az 1914. január 17-i vízrebocsátás során viselt nemzeti színű, "Szent István" feliratos karszalagja), valamint annak a Masjon Károly sorhajókapitánynak néhány egyenruha-darabja is, aki az I. csatahajóosztály törzsfőnökeként az utolsók között hagyta el a süllyedő hajó fedélzetét (a hagyaték a szombathelyi Smidt Múzeum gyűjteményéhez tartozik), emellett a Magyar Nemzeti Múzeum és a komáromi Klapka György Múzeum is értékes tárgyakkal járul hozzá a kiállítás megvalósításához. A különleges tárlat a Szent István csatahajó tragédiáját középpontba helyezve kíván emléket állítani az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének, valamint a fegyvernem állományában szolgáló sok ezernyi magyar matróznak, altisztnek és tisztnek, akik hősies helytállással vették ki részüket Ausztria-Magyarország, illetve a Magyar Királyság dalmát partvidékének védelméből, a part mentén élő lakosság ellátásából, és akik jelenlétükkel is jelentős olasz, valamint szövetséges tengeri erőket kötöttek le a Földközi-tenger medencéjében. A Múzeumok Éjszakája alkalmából megnyíló tárlatot egyesületünk modellezőinek - Dr. Csák Zsolt, Dr. Hüvös Ferenc, Kecskeméti József - alkotásai kísérik, s az eredeti tárgyak mellett bemutatkozik Gigler László tagtársunk fémből épített hatalmas, M=1:100 méretarányú Szent Istvánja, az ország legszebb csatahajómodellje is (a modell építéséről készült 90 fénykép a megnyíló linken található képre kattintva érhető el, a képsorozat második és harmadik részletével együtt).

  A Honvédelmi Minisztérium államtitkára által megnyitott konferencia végén a résztvevők a Duna-partra sétáltak, ahol az Országgyűlés épülete előtt horgonyzó LAJTA Monitor Múzeumhajó fedélzetéről koszorút bocsátottak a vízre az idén 170 esztendeje alakult magyar honvéd folyami hadihajózás hőseinek emlékére. A megemlékezést Székely László, hö. sorhajóhadnagy, egyesületünk hagyományőrző tagozatának vezetője és egyenruhás hagyományőrző alakulatának tagja és Bauer József személyes közreműködésével segítette.

• Együtt hajózó generációk

  Tags: tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, hadihajózás, TIT, 170_éves_a_magyar_honvéd_folyami_hadihajózás

  2018. május 30., szerda 16:31:56

  A magyar honvédség alapításának 170. évfordulójára emlékező rendezvénysorozat részeként a Magyar Honvédség Budapesti Nyugállományúak Klubja, Hadihajós Tagozata szervezésében 2018. május 30-án a Honvéd Kulturális Központ, Stefánia Palota Ovál termében került sor a generációk közötti interaktív vetélkedőre, amelyen ifjak és veteránok mérhették össze tudásukat különböző elméleti és gyakorlati feladatokban.

  

  1848 július 25.-én az ORSZÁGOS HADIGŐZÖS MÉSZÁROS vízrebocsátásával vette kezdetét a Dunán, a szervezett magyar honvéd folyami hadihajózás. A Magyar Honvédség Budapesti Nyugállományúak Klubjának Hadihajós Tagozata ebből az alkalomból, együttműködve az 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezreddel, mint jogutód alakulattal és a TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesülettel, e jeles évforduló tiszteletére interaktív történelmi vetélkedőt rendezett, amelynek résztvevői feldolgozták a Magyar Honvédség legrégebbi szakcsapatának gazdag történelmi örökségét a kezdetektől napjainkig, a hazai hadihajós hagyományok ápolása és az alakulatra vonatkozó ismeretek terjesztése érdekében.

  A vetélkedőn a honvéd hadihajózással kapcsolatban álló fővárosi kerületek - Óbuda, Újpest, Újpalota és Csepel -középiskolás tanulói, a cs. és kir. Dunaflottilla világháborús parancsnoka, Luchich Károly hamvait őrző Erdőbénye település és a MH Budapesti Nyugállományúak Klubja öt tagozata által kiállított 4 fős csapatok vettek részt. Felkészülésüket március és április folyamán két előadás, a Lajta monitor és az alakulat hadikikötőjének bemutatása segítette. A vetélkedő első három helyezettje hadihajós utazásra szóló meghívást és a többi résztvevőkkel együtt értékes könyv-jutalmat, ajándéktárgyakat, illetve emléklapot kapott.

  A vetélkedő Hajdú Gábor ny.á. ezredes, a tagozat vezetője által összeállított programtervnek megfelelően az alakulat történetére, fontosabb harctevékenységeire vonatkozó 28 kvíz kérdést, valamint a Duna és a hadihajós rutin általános ismeretére vonatkozó gyakorlati feladatokat (vaktérkép-feldolgozást, kódlobogó-fejtést, egyenruha- és hadihajó-felismerést, stb.) foglalt magába. Legnépszerűbb feladatként a "hajóvezetést" gyakorolhatták a résztvevők a Gulyás József vezette csepeli modellezők által a rendszerben álló hadihajók parancsnoki hídjának M = 1:1 méretarányú élethű modellje felhasználásával készített kormányállásban (a kormánykerék és a gépvezénylő mozgásának egy rádiótávvezérlésű önjáró hajómodellel történt összehangolása révén). A kérdések helyes megválaszolásával a csapatok egy kirakós darabjait kapták, amelyből a verseny végére csapatonként összeállt egy kép. Az ábrázolt harceszköz, hajó, esemény, stb. pontos azonosításáért a csapatok plusz pontokat kaptak.

  

  A versenyt a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka, Kovács Vilmos ezredes vezette zsűri (zsűritagok: Dr. Balogh Tamás, TIT HMHE, elnök, Dr. Margitay-Becht-András, TIT HMHE tag, Szilágyi Zsolt ezredes, MH. 1 HTHE, parancsnok) értékelése alapján a MH. Budapesti Nyugállományúak Klubja Kódoló Tagozatának csapata nyerte, a feladatok megoldását kísérő jó hangulatban és vidámságban azonban minden résztvevő osztozott. A rendezvény lebonyolításában egyesületünk részéről közreműködött Ákos György, Balogh Tamás, Bauer József, Dezsény Zoltán, Füzesi József, Hocza István, Margitay-Becht András, Pichler Norbert és Székely László. Köszönjük a részvételt, gratulálunk a résztvevőknek és a szervezőknek!

  További képek a rendezvényről egyesületünk Facebook-oldalán.

  További információk a 170. évfordulóhoz kapcsolódó rendezvényekről:

  https://honvedelem.hu/cikk/109208_mult_es_jelen_egyutt_alakitjak_a_jovot

  http://hajosnep.blog.hu/2018/05/15/170_eves_a_magyar_honved_folyami_hadihajozas

  https://honvedelem.hu/cikk/110295_170_ev_a_magyar_hadihajozas_tortenelmebol

  https://170.honvedseg.hu/cikk/110326_mohacson_horgonyoz_a_lajta

• 170 éves a magyar honvéd folyami hadihajózás

  Tags: hajómodell, tit, hajómodellek, lajta, haditengerészetünk_emlékei, tit_hajózástörténeti_modellező_és_hagyományőrző_egyesület, tit_hmhe, hagyományőrző_tagozat, lajta_monitor_múzeumhajó, lajtamonitor_hu, élethű_hajómodellek, dunaflottilla, szent_istván_csatahjó, első_világháború_centenáriuma

  2018. május 15., kedd 4:17:30

  1848. július 25-én lesz 170 éve annak, hogy az „Országos Hadigőzös Mészáros” névre keresztelt hajó - Európa első gőzüzemű felfegyverzett folyami hadihajója - vízre bocsátásával kezdetét vette a Honvédség intézményi keretei között végzett folyami hadihajózás (nem tévesztendő össze a magyar hadihajózással, amely a tengereken IV. Béláig, a folyókon pedig lényegében a magyar államalapításig visszavezethető intézményi gyökerekkel rendekezik).

  A Magyar Honvédség hadihajósai az évfordulót fegyvernemi napjukként ünneplik. Az alakulattal együttműködő egyesületünk pedig ezúttal is közös kiállítás megszervezésével vesz részt az ünneplésben.

  

  A kiállítás két fő részből áll: Első részében ezúttal is bemutatjuk a tengeri háborúban való osztrák-magyar részvétel eseményeit (ez alkalomból készített kiállításunk 2016-ban debütált). A kiállítás második részében pedig felelevenítjük a magyar honvéd folyami hadihajózás 170 éves történetét. A kiállítást a TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület modellező mestereinek alkotásai - Dr. Csák Zsolt (1 db), Hocza István (1 db), Dr. Hüvös Ferenc (8 db), Kecskeméti József (3 db), Varga János (2 db) - és a MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred csapatmúzeumának gyűjteménye teszi teljessé.

  A kiállítás ebben az évben országszerte több helyszínen bemutatkozik. 2018. május 15-én - a győzelmes Otrantói tengeri ütközet évfordulóján - Budapesten nyit, majd június 10-én Veszprémbe, végül november 11-én Erdőbényére látogat. A helyszínek kiválasztását több körülmény indokolta: a veszprémi bemutatóra a SZENT ISTVÁN csatahajó elsüllyedésének, az erdőbényei megemlékezésre pedig az első világháború befejezésének és a cs. és kir. Haditengerészet megszűnésének századik évfordulóján kerül sor.

  A rendezvény az első világháború centenáriuma alkalmából 2014-ben meghírdetett négy éves programsorozatunkhoz illeszkedik, melynek keretében egyesületünk egyebek között a LAJTA Monitor Múzeumhajó második országjáró körútját is utazó kiállítás és tárlatvezetésben közreműködő egyesületi tagok rendelkezésre bocsátásával támogatta.

  

  A LAJTA Monitor Múzeumhajó bemutatásában közreműködő tagtársaink, Pichler Norbert egyesületünk egyenruhás hagyományőrző alakulatának tagja és Székely László hö. sorhajóhadnagy, a Hagyományőrző Tagozat vezetője.